Kalandtúra a Salabasina-árokban

A pilisi Salabasina-árok leírását a Neten találta az egyik túratárs - mit társ, egyenesen a Fittikék Mozgó Kör alapítója - és be is járta. A következő lépés annak megszervezése volt, hogy hogyan fedezhetnénk fel ezt a titokzatos helyet csapatban!
Bár több, mint húszan jelentkeztek a túrára, végül az előző nap pocsék, esős időjárása, az éjjeli özönvíz és a nyirkos reggel sokakat visszariasztott: végül heten vállalkoztunk a kalandra. Nem bántuk meg.

Egész éjjel esett, kopogott az eső az ablakom rozsdamentes párkányán, sőt néha magán az ablakon is. Szeretem ezt a hangot, mármint, ha jól fűtött, kellemes helyen hallgathatom...

Az esős éjszakát enyhe, nyirkos reggel követi. Legalább tíz fokot emelkedett a hőmérséklet tegnap óta, és az eső is szemerkéléssé enyhül. Esőnadrág, esőkabát - ki is tömi a hátizsákomat - mellé még megy a víz és a csokis szelet, no meg az objektívek, indulás.
A Hév persze nem jár, pótlóbusszal utazok Békásmegyerig, onnan már közlekedik a helyiérdekű vasút. A pilisi hegyek teteje elvész a szaggatott ködsapkában. Pomázon gyors vágta a buszhoz, itt vannak már a többiek. Pankostetőn szállunk le, egész "meleg" van... Az esőnadrágot a sorompónak támaszkodva rángatom fel, jól fog jönni, ha az átázott mohával borított fatörzseken mászok majd át. Aggaszt, hogy ügyetlen vagyok, és itt bizony mászni kell, csúszós köveken, ágakon, kidőlt fákon keresztül.

Minden vizes. Minden vékony ágvégen esőcseppek sorakoznak, minden ázott levél végén esőcseppek függnek. Nedves avarban gázolva keressük a szurdok bejáratát. A GPS segít, egy major kerítésének végénél végre leereszkedünk a szurdokvölgybe.
Kidőlt fák, sziklák, patak is csordogál a kövek között. A vastag avarpaplan jól álcázza a vizet, de a bakanccsal sikerül megtalálni az igazi "mélységeket": vízálló ugyan, de ha felül folyik bele a víz, nincs az a Gore-tex, ami megfogná. Csúszunk-mászunk, átsegítve egymást a csúszósabb részeken. A szurdokvölgy meredek falaival együtt fatörzsek is leszakadtak, kidőltek. Gyökerek, ágak, korhadás, nedvesség - igazi esőerdei kalandtúra... Páfrányok bólogatnak smaragdzölden. A patakocska aranysárga leveleket hintáztat a hátán. A kőzetanyag miocén piroklaszt, ami a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy emberfej nagyságú kerek sziklák lógnak ki ötletszerűen a puha vulkanikus tufából, alaposan meg kell nézni, mibe kapaszkodjon az ember... Egy fatörzsön oválissá elnyúlt hajdani piros kör turistajelzést találunk. Valamikor az ősidőkben jelzett turistaút vezetett itt, aztán talán a veszélyesen suvadó szurdokperem, talán a beledőlt fák veszélyessége miatt "kikerült a forgalomból" a hely, hogy innentől csak a legelvetemültebbek keressék fel...
A mohapárna szinte szivacsos, a párás meleg egyre inkább dzsungel-szerű hangulatot ad a völgynek, ezért különösen meglepő a felbukkanó fehér, lépcsős "kőgát". Ilyen érzés lehet az Amazonas völgyében vándorló bennszülöttnek rábukkannia a drogbáró haciendájának tankhárító kőkerítésére... A gátszerű lépcsős "műtárgy" valójában döngölt köves utat tart a hátán, de ez csak akkor derül ki, amikor nem kis fáradozás árán felmászok a tetejére. Persze átbújhatnék az alján lévő csatornán is, de nem tűnik valami vonzónak a sötét, alján moszatos vizet csordogáltató lyuk.

Keressük a szurdok bejáratát

A civilizáció e közbeékelődése után folytatódik a szurdok. Leereszkedek a gát túloldalán. Egyre szűkebb a tér, egyre nagyobbak a vulkanikus, fekete, gömbölyded sziklák. Egyszercsak tompa reccsenéssel eltörik a lábam alatt az ág, amit hídként használnék két "lépés" között, szinte térdig merülök az avarral álcázott trutymóba. Szerencsére az esőnadrág ezt egész jól "megfogja". Kúszni-mászni kell, leveszem a hátizsákom, hogy átférjek a fatörzsek közti résen... Akár a marokkójáték pálcikái közé keveredett hangyák, küzdünk a méterekért. Hol megnyergelek egy mohos törzset, hogy átlendüljek rajta, hol guggolva mászok át alatta, hol átkapaszkodok a kaotikus kidőlt törzs és ágbog-rengetegben, kezem saras, mohára tenyerelve törlöm le időről időre. Itt-ott persze fényképezek is, bár nem könnyű, az objektívről folyamatosan törölgetni kell a kicsapódott párát.
Két olyan "sziklamászós" rész is van, ahol a fiúk segítenek felkapaszkodni a nedves, csúszós köveken. Nehezen találok fogást. Rengeteget nevetünk, biztatjuk egymást, jó ez a társaság, belevaló emberek...

Végre felérünk a szurdok végéhez, ahol már könnyű megtalálni az aktív turistajelzést (piros sáv). Pihenős szakasz következik, a Tölgyikrek ösvénycsomópontja után a sárga sávon folytatjuk az utat. Kicsit lemaradok, fényképezgetek, a többiek kontúrjai elmosódnak, aztán eltűnnek a párában, bár a hangokat még sokáig hallom. Meseszép! Nedves, bronzszín erdő, és amikor felhőfoszlányba érek, és a páralepel átöleli a távolabbi fákat, a színek a lehető legszebb opálos-gyöngyházas, fakult árnyalatokat kapják. Cseperegni kezd az eső, de nem fázom. Még mindig enyhe az idő, bár érezhetően kezd hűlni. Lajosforrásnál kicsit megállunk pihenni, társaimat is itt találom a forrás körül. Akadnak olyanok is, akik autóval és műanyagpalackokkal megrakodva jönnek fel a forrásvízért. Jól esik a tegnapi teljesítménytúra célcsomagjában kapott csokis szelet.
A piros kereszt jelzést követve ereszkedünk le a Holdvilág-árokba, az út jobban csúszik, mint hittem, és itt már akad egy-két kiránduló is. Pont a csúszósság miatt választjuk a Meteor-létrát a leereszkedésre, szépen, egyenként. Csiklandós pókot söprök le a nyakamból. Egész rendesen folyik a sziklákon a víz, odalent vidáman ugrál kőről kőre a patak. De nem csak a patak ugrál, hanem a lábam előtt egy barna falevél is. Aztán hirtelen megáll, és a falevél erdei békává lényegül át, nagy kerek, csillogó szemével méreget engem, és gyakorlatilag pózolni kezd egy narancsos árnyalatú bükkfalevélen. Őt is kicsalta az enyhe meleg. Főszervezőnk közben informatikai oktatásba kezd, sok mindent megtudok az adatbiztonságról és a jelszó-generálásról, miközben nadrágféken leereszkedek a csúszós sziklák között.
A buszig még van fél óránk, elsétálunk az út szélén a kiskovácsi elágazásig, hátha ott hamarabb is jön busz. Áttérünk a képfájl-típusok előnyeinek és hátrányainak taglalására. A felhős égen vakítóan kék rések nyílnak, az erősen délutáni fény valósággal átnyilaz rajtuk, és szivárványt fest a következő közeledő esőfelhő szélére. Pár másodpercig tart csak az égi tünemény, a szivárványszikra ellobban és a felhők összezárulnak felettünk.

Gyönyörű nap volt egy egyáltalán nem veszélytelen, de gyönyörű helyen... a szivárvány színei még a szememben égnek, amikor megérkezik a buszunk.
Holnap munkanap.

Zuzmószakáll a nedves ágakon

A kénsárga és arany színek még borús időben is szinte világítanak

Vulkanikus üzenet: ezeket a sziklákat évmilliókkal ezelőtt izzó állapotban dobta ki a kráter

Lepketapló

Útkeresés a kidőlt fák káoszában

Itt-ott kapaszkodni is kell

Lepketapló, bükkfalevéllel

Párába érünk, elmosódik a távlat

Minden csepeg, nedves...

Olvasztott bronz lombok...

Holdvilág-árok

Erdei béka - Rana dalmatina

Irizáció. Szivárványos fénytörés a felhő szélén

Intersport Túranap - 32 kilométer a Pilisben

Intersport Túranap a Pilisben - az egyik kedvenc őszi teljesítménytúrám. Természetesen a hosszú távra neveztem, ami 32 kilométer. Ilyenkor, novemberben már hamar sötétedik, ennyi pont elég lesz mára...

Rutinosan megyek a Csillaghegyi általános iskolához, ami rajtközpont és cél is egyben. Már messziről hallom a szpíker hangját a hangszóróból, az iskola kapuján áradnak kifelé a terepfutók. Az ő rajtjuk előbb van, mint a túrázóké, ami jó ötlet: nem kell egymást kerülgetni, akadályozni. Meglehetősen hideg van, zsebembe süllyesztem a kezem, megszerzem az itinert, feltűzöm a rajtszámot a hátizsákomra, és már indulhatok is.

Mármint, indulnék, mert még itt van a Vizsla. Vizsla nélkül nem túra a túra, természetesen megsimogatom, "ez a kutya félénk!", mondja a gazdája, a jószág nekicsapja masszív fenekét a combomnak további simogatás reményében, majd visszapöndörödik, izom-rugók lökik magasba a fényes őzbarna testet, és a "puszit" se úszom meg. Milyen lehet, amikor nem félénk?

Jó sok ember nyüzsög itt a táv elején, de hát ez mindig így van, türelmesen lépkedek a Róka-hegyi kőbánya meredek lépcsőin, emberkígyó előttem-utánam. Tudom, hogy hamarosan, de legkésőbb a Kevély-nyeregnél eloszlik a nép. A lovacskák idén is kíváncsiak, aztán egy közúti átkelés után megint meredekre vált az út, nyílegyenesen kaptatok felfelé a vízmosásra emlékeztető, köves úton. Máris trappolnak visszafelé a tíz kilométeren nevezett terepfutók, kőről kőre szökellve. Borús, hideg idő van, borzonganak az utolsó virágok is a szélben: egy-egy rózsaszín útszéli imola, fehér cickafark, kék katáng, sárga hölgymál akad még a száraz, barna és rőt kórók között. Tavalyelőtt itt még egy másodvirágzó gyapjas gyűszűvirágot is láttam, idén úgy látszik, jobb belátásra tért, mert nyoma sincs. Igazán "semmilyenek" a fények, se napfény, se köd, se eső, csak az általános szürkeség, amiben nincs távlat, nehéz jó felvételeket készíteni... Mit fogok én itt fotózni? Tűnődök zsebre vágott kézzel, a felfelé kapaszkodástól legalább már nem fázom. Nem volt butaság harisnyát húzni a farmernadrág alá, de egy polárpulcsi azért még elkelt volna... Odafent, a Kevélyeken 2 celsius fok van. Itt-ott felvillan egy-egy vérpiros levél, didergő napvirág, a sziklák zavarbaejtően hasonlítanak a betonra, pedig üledékes kőzet, konglomerátum.

Gyülekezik a rajtnál a nép

Dermedt kézzel cserélek objektívet fent a Kevély-nyeregben. Tényleg eltűnik a nép innentől, mert a középtávosok is lecsatlakoznak. Óarany erdőbe érek, vastag, ezüst bükkfatörzsek oszlopai között halad az út. Erre fogok majd visszafelé is jönni, útba ejtve a Mackó-barlangot... de az még sokára lesz. Megszaporázom a lépteimet, a Csobánka felé haladó murvás úton nincs sok bámészkodni való, sem szintkülönbség, jól lehet haladni. Egy-egy rubinpiros csipkebogyó azért megállásra késztet. Találok egyetlen szál réti szegfűt is. Nem éppen gyakori, és védett is.

Túrakígyó a Róka-hegyi kőbányában

A csobánkai Szentkútnál szembesülök azzal, hogy bele kell húznom, ha teljesíteni akarom a szintidőt... egek, de lassú lehettem eddig! Ez az ellenőrzőpont öt perc múlva zár... Előhalászom a szendvicsemet, és gyors léptekkel "nyomulok" Csobánka felé. Két víg kedélyű leányzó utolér, megkérdezik, én vagyok-e az utolsó, háát... Na jó. Stopperemen peregnek a számok. Szaporázni kezdem a lépteimet, utol is érek egy túrázókból álló "bolyt", és nem állok meg Csobánkán kávézni, ahogy szoktam. Inkább egy koffeines gumicukrot rágcsálok el... ez már a Maratonon is bevált. Hatni kezd a koffein, könnyedén haladok felfelé azon az undok meredeken a Mackó-barlang felé, a barlangnál jöhet egy kis víz a kulacsból és egy újabb objektívcsere. gyönyörű ez az erdőrész is, tobzódnak a színek, a barlangban két elvetemült kempingezik hálózsákkal, talán bushcraft-osok.

Arany lombok

A Kevély-nyeregben gyakorlatilag helyben kocognak a pontőrök. Megbeszéljük, ha ennyi lépést előrefelé tennének meg, már Svájcnál járnának. Nagyon fázhatnak. Még nekem is hideg van, pedig én haladok... Innentől nagyjából lefelé tart az út, egyre borongósabb az ég, viszont jót beszélgetek valakivel, akinek csak egyetlen számjeggyel tér el a rajtszáma az enyémtől, egymás után nevezhettünk annak idején a BSI-ben.
Közvetlenül az Egri vár előtt a szervezők betoldottak egy néhány kilométeres, cikcakkos hurkot, megteremtve ezzel a kispistázók Mekkáját, majdnem én is lefelé kanyarodok megszokásból. Így viszont jön egy kis liftezés a porló dolomiton, feketefenyő-erdőben. Ez a rész ismerős a Pálos70-ről, szép hely, és tudom: botanikai érdekességeket is rejteget.  No persze nem novemberben.

Na végre itt a hajdani Egri Csillagok filmdíszlet, még azokból az időkből, amikor nem animációval vagy kartonpapírból-nikecellből készítették a díszleteket, van kérem itt kő, beton rendesen. Az ál-várrom tövében már pakolnak össze a hagyományőrző íjászok, de a pontőrök is. Iszom egy pohárral a kikészített vízből és lefagynak a nyelvemen az ízlelőbimbók. Jegeces. Rákezdi az eső is, egyre alaposabban. "Elásom" a fényképezőgépet a hátizsákom mélyére, itt már nem lesz több fotó... Sötétedik is, nehéz elképzelni, hogy tavaly ilyenkor még napoztam is egy kicsit a célban egy padon. Most nem állok meg kávézni a Pilisborosjenő határában álló bódénál sem, szorít az idő. Jön még egy utolsó kacskaringó az erdőben, két kóbor kutya kísér. Nem akarok hinni a fülemnek, de mintha a szpíkert hallanám - pedig még kilométerekre van a cél. De mégis. Frontok előtt mindig közelebbről hallatszanak a hangok... a vonat mintha a ház mellett futna, áthozza a szél a harangszót... ez is ilyen akusztikai furcsaság lehet. Fülelek, tényleg. Szedem a lábam, még egy utolsó pecsét az itinerbe - ez is átázott már, pedig nejlon tokban van - egyre több túrázót érek utol itt a végén, egyiküket biztatom is, kicsinálta a lábát a bakancsa... Nekem sem esik valami jól lefelé a köves meredek, nézem: öt perc van még a szintidőből. És sikerül öt perc alatt valószínűtlen távolságot megtennem a hullámzó csillaghegyi utakon, már egészen sötét van, világítanak a számok a célkapun. Végre!

Oklevél, kitűző. Ritkán esik ennyire jól a forró, édes "napközis tea", mint most. Három pohárral is iszom belőle, miközben kiderül, hogy korántsem én voltam az utolsó célbaérkező, mindig azt hiszem, de nem. A szervezők kezdenek elpakolni, én is visszaveszem a hátizsákomat, és elballagok a Hév megálló felé...

Avarszőnyegen lépdelünk

A lovacskák most is kíváncsiak

Csiga-parkoló

Veresgyűrű-som - Cornus sanguinea

Sziget a mohatengerben

"Légipostai" levél...

Lepketapló - Trametes versicolor

Kilátás a Kevélyekről

Piros gólyaorr - Geranium sanguineum

Piros gólyaorr - Geranium sanguineum

Pontőr-sátor a Kevély-nyeregben

Festő rekettye - Genista tinctoria

Csipkebogyó - Rosa sp.

Molyhos ökörfarkkóró - Verbascum thapsus

Valamelyik hölgymál - Hieracium sp.

Út Csobánka felé

Réti szegfű - Dianthus deltoides

Egy kis rápihenés a Mackó-barlang emelkedőjére

Ez talán a legszebb erdőrész a túra során. Aranyló bükkös