Terep-járó: október 2024

No megállj csak! Ezzel a fura címmel meghirdetett túrára valószínűleg nem is terveztem volna elmenni, ha egy ismerősöm - akinek van kocsija - nem ajánlja és nem hív utasnak. Hiszen Cserépfalu nem épp könnyen elérhető Pestről egy reggeli rajtra, igaz, lehet érkezni már előző nap is... Nem rossz móka az sem, ha jó a társaság! Igaz, három napja esik... ki tudja, mennyire lesz túrabarát a Kő-völgy és Ódorvár meredek oldala? Mindenesetre, kötelező az előnevezés, ez egy népszerű teljesítménytúra, számos választható távval. És, hát, sofőröm is van. Akkor már nincs más tennivaló, mint rendesen felöltözni sár és eső ellen.

Szombat, fél négykor ébresztő, odakint mélységes a sötétség. Összekészítettem a túraholmit, bakancsot-esőnadrágot, mindent ami kell. Hátamra kanyarítom a hátizsákot - két hete valószínűsíthetően megrepedt bordám sajdul egyet - aztán kilépek az esőszagú pesti gangra. Elgyalogolok a Nyugatiba, itt még lent van a metrólejáratot lezáró rács, várakozok pár kialvatlan, kétes alak társaságában a nyitásra. Aztán az első metró elröpít a Népligethez, ahol a megbeszélt találkozó van. Harmadik kísérletre sikerül a jó lyukon kijönnöm az aluljáróból, a megbeszélt helyen pedig már gyülekezik egy társaság - a Raxra mennek, majdnem magukkal is visznek... még ismerős is akad közöttük.

Lilaszegélyű egyrétűtapló - Trichaptum biforme. Nem vagyok biztos benne - nem vagyok gombaszakértő - de ennél lilább szegélyt nehéz lenne találni!

Száguldás a szinte teljesen kihalt M3-ason, ritkán látni ilyennek. Villóznak a sávlezáró fények, lassan halványul a sötétség odakint, parányi esőcseppek pettyezik a kocsi ablakát. Szürkül már, amikor bekanyarodunk Cserépfaluba, ismerős a hely egy tavaszi túráról. Már gyülekeznek a túrázók, polgárőrök terelgetik az autókat, nem lehet könnyű ennyi autót elhelyezni egy ilyen kis faluban. Tekintettel az előnevezésre, hamar megkapom az "okmányokat", vagyis a szép, érthető útvonalleírást a színes térképrészlettel és a riasztóan csipkés szintvázlattal. Van benne egy rövid életrajz is a nagyon fiatalon elhunyt botanikusról, tájfutóról és világjáró túrázóról, Less Nándorról, no meg Szívós Jánosról, aki szintén nagyon hiányozhat a szervezőcsapatnak...

Erdők és rétek váltakozása

Negyed órát várnom kell még a rajtra, a szervezők percre pontosan indítanak. A hosszabb távok indulói már eltűntek a lassan világosodó falusi utcákon. Iszom egy kávét, aztán indulok én is... Finoman permetez, szitál az eső, kapucni nem kell. Igaz, fotózni sem nagyon lehet egyenlőre ilyen halványszürke fények közepette. Szedem hát a lábam a kisebb-nagyobb túracsoportosulások nyomában. Zöld küllő kacag utánam, ezt a hangot megjegyzi, aki egyszer is hallja...

Aszfalton csattog a bakancsom, aztán földútra kanyarodunk, a távolban szaggatott, nehéz felhők árnyékolják a hegyek homlokát, lassan színesedik a táj.

Őszi kikerics - Colchicum autumnale

Tűleveleken lépdelek, puha és sármentes, bár ilyen lenne végig! Aztán pár nagy, fényes, tüskés levelű vörös tölgy integet utánam, itt a fák alatt szinte sötétség honol még, hangosan koppan egy-egy vízcsepp.

Aztán Cserépváralja házai tűnnek fel előttem, a kis falu szinte szerényen simul a hegyoldalba, csak a Coop kirakata világít meleg fényekkel. Sehogy se akar reggel lenni. Egy fehér virág szinte huncutul kandikál az útszéli árok növényei közül: nem akarok hinni a szememnek, de ez egy erdei szellőrózsa! Májusban kéne virágoznia... igencsak benézte a naptárt.

Közönséges aranyvessző - Solidago virgaurea

Ismét erdei utakon járok, felfelé kanyarodik, de nem meredek. Valahol erre vannak a hajdani Cserépvár romjai is. Elgondolkodok, honnan kaphatta a nevét. Aztán a kaptárköveken kezdek elmélkedni, és hamarosan meg is érkezek egy kaptárkőhöz: az első ellenőrzőpont a Mangó-tetőn van. Ez is honnan kaphatta a nevét? Biztosan nem a trópusi gyümölcsről... Megkapom a bélyegzést a menetleírás utolsó oldalán lévő rubrikába, megcsodálom a riolittufába ékelődő horzsakődarabokat - ó, hajdani földrajz tanszék! - aztán lefelé indulok, be a szurdok sűrűjébe, majd megint fel... Kicsit mintha világosodna az idő.

Aztán ismét szurdokban lépkedek a sziklák között, valószínűtlen élénk zöldben villog a kövek mohapalástra. Varázslatos hely! És milyen csend van... puha az avar, puha a moha, elnyeli a léptek, a túrabotok koppanását.

Kisebb rétek nyílnak meg előttem, lila őszi kikericsek pettyezik, finom szirmaik kövér esőcseppeket ringatnak. Beszélgetek egy túratárssal - kedves, fiatal informatikus srác - udvariasan kivárja, amíg kattintgatok. A füvön üldögélő vízcseppek rejtélyes módon megostromolják a zoknimat, pedig ez a bakancs elvileg vízálló... Szinte észrevétlenül jutok a tizedik kilométerig, ahol megkapom a második bélyegzést is.

Látszólag szürke és drapp a mező, valójában elég sok vadvirágot talál rajta most is, aki keresi

A Túr-bucka környéke ismerős tavaszról. A tanösvényen kapaszkodok felfelé, felfelé... nem emlékeztem rá, hogy ez ilyen meredek. Valahol a távolban holló korrog, épp így kiálthatott akkor is, amikor a bronzkori földvárak lakói fürösztötték arcukat az októberi szitáló esőben.

Ismét rétek tárulnak fel... jelzetlen út, párába burkolóznak a távlatok, nézegetni kezdem a száraz növényzetben megbújó életet. Mondjuk figyelni kell a tehénlepényekre is. Van pár másodvirágzó, vagy éppen elkésett vadvirág. Vörös fogfű, sárga ökörfarkkóró, sötétrózsaszín bojtorján, tövises iglice, réti imola, fehér vízi csillaghúr, kék katáng. A gyapjas aszat rózsaszín szirmain csapzott bundájú rovar didereg. Nekem sincs melegem, inkább a párásságtól izzadok.

A nedves-esős idő végre előcsalogatta a gombákat

A következő ellenőrzőpont az oszlai tájháznál van, ismerős szakasz ez itt a Hór-völgyben. Ázott falevelek, csikorgó murva, viszont sármentes. Remekül lehet haladni rajta, csak épp a bakancs egyre gyanúsabban viselkedik a lábamon, nem győzöm igazgatni rajta a cipőfűzőt. Itt több táv együtt halad, megsokasodnak a túrázók. A tájház egy erdőbe pettyentett gyöngyszem, magányosan álló ház, körülötte kaszálórét ökörfarkkórókkal és lózsályákkal. Az ellenőrzőpont egyben frissítőpont is, szó szerint hegyekben áll a lekváros és a zsíros kenyér. Saját pohárba, kulacsba vizet vagy üdítőitalt is kaphatunk. Kicsit pihenek itt, megismerkedek az Év Ősmaradványa jelöltjeivel - furcsa érzés kréta kori, százmillió éves ammonitesz-fosszíliát kézben tartani.

Tintagomba - Coprinus sp.

Újra az úton ballagok, rápihenve a rám váró meredekre. És igen, itt az elágazás Ódorvár felé, ezt a részt a szintvázlat gyakorlatilag függőleges vonallal jelöli. Olyan is. Monoton, húzós emelkedő, elcsodálkozom egy terepfutón, aki felfelé elszökell mellettem. A negyven kilométeres táv indulóival kétszer is megmászatják a hegyet a szervezők... Jó kétszázötven métert emelkedik az út egy kilométer alatt. Most már nem csak a párától folyik rajtam a víz... Itt az útvonalleírás szerzője is csapongani kezd: "az útvonal-kijelölők felmenőinek emlegetésével érünk fel a dózerútra"... azért ennyire nem rossz a helyzet, legalábbis nem annyira sáros, mintha... kétszer olyan sáros lenne.

Látszólag egy gyakori növény... valójában ez a tényleg gyakori szürke aszat sokkal ritkább rokona, a magyar aszat - Cirsium pannonicum. Ez volt a második találkozásom a fajjal

Végre fent! Immár kényelmesen haladhatok a széles erdészeti úton, innen még kis séta a tulajdonképpeni hajdani rablóvár és a negyedik ellenőrzőpont. A felhők karnyújtásnyira vannak. Szó szerint felhőkarcoló vagyok. Száll a tábortűz füstjének illata, most még ez is nedvesnek érződik. Sportszeletet kapok, zsebre vágom. Jól fog esni lefelé menet.

Dobi-rét. Sok-sok őszi kikerics nyílik rajta

Innen hosszan lefelé kanyarog az út. Jelzetlen, de jó széles, lejjebb nem kissé sáros is. Jó lenne innen egyenesen besétálni a célba, de a szervezők még betettek az útvonalba egy undok kis hegyet...

A fák között, mint egy óriási szürkésfehér macska, ködfelhő hempereg, ki-kinyújtja a mancsát, aztán hirtelen megborzong és eltűnik, ismét kiélesednek a kontúrok. Ballagok lefelé, itt-ott fotótéma is akad. Erdei pereszlény, egy fejjel lefelé mászó csiga, páracseppeket dajkáló pókhálók, rubinpiros szederbogyók, lángolóan sárga gyújtoványfüvek - utóbbinak három fajával is találkozom.

Valószínűtlenül zöld a mohaköntös a sziklákon

A felhők között váratlanul felragyog a napfény, és mintha mozigépész vetítené, ferde fénysávok rajzolódnak ki a fák törzsei között. Átsüt a fény a faleveleken, smaragdzöld villanás, színpompás töredékekké hullik szét az erdő. De egy pillanatig tart csak a színek robbanása, utána a Nap ismét szemérmesen arca elé húzza a felhőket, és az erdő képe ismét homogén... és sáros.

Kő-völgy

Cserépfalu ott van előttem, utcákon járok, előttem és utánam is túrázók, terepfutók a kis "tevepúp" hátizsákjaikkal. A kerékpárút másik oldalán szántóföld. Nézegetem a gyomflórát, hátha rejt valami érdekeset... a végtelen mennyiségű parlagfű között találok egy-két atipikus formát, és egy kertből szökött mályvarózsa is rám mosolyog tenyérnyi, rózsaszín virágával. Opálos a napfény. Rákanyarodunk a Nyomó-hegyre... itt még út sincs, gyakorlatilag légvonalban, a szalagozást követve kell megmászni a hegyecskét. Ó, de kis undok. Jó meredek és sáros az oldala, itt-ott meg is kell kapaszkodnom valamiben, de végül is felérek a tetejére, ahol megkapom az utolsó bélyegzést.

Gyapjas aszat - Cirsium eriophorum

Innen végre tényleg csak lefelé tart az út. Szőlők között lépdelek, a napfény egyre tisztább, az út szélét aranyfürt őszirózsa és keskenylevelű aggófű sárga virágai szegélyezik, a vadszőlő pirosodó levelei karbunkulus-színekben villognak.

Gubbasztanak a kis présházak, a hajdani szüreti mulatságok vígsága talán örökre elnémult már ezen a tájon is, sok az eladó, omladozó pince. Szép és hangulatos pedig a pincesor, szépen sorakozó nagy kapuival, a hegy mélyébe rejtett hordókkal, ahol a nyár ízeit őrizve alszik a bor.

Ázott rovar didereg

Itt vagyok már a reggelről ismert utcákon, valaki egy parkoló autó miatt veszekedik, amott kisebb piaci nyüzsgés: helyi sajt- és lekvár, házi szörp árusok körül sürögnek a kirándulók, vásárolnak is, úgy látom. Én a célhelyre, az iskolába sietek, túratársam biztosan rég vár már, bár ő a negyvenes távon indult, de... hát, ő jóval gyorsabb, mint én. Nekem ez a huszonhét kilométer nyolc órámba telt. Lakodalmas zene szól valahonnan, az iskola udvarán eredményhirdetés. A teljesítménytúrák rendszerint nem versenyek, nincs időmérés, itt viszont sok a terepfutó, szóval ez egyfajta hibrid eseménynek tűnik, az én oklevelemre is rányomtatják az időeredményt. Végül is ahány ház, annyi szokás. Megkapom a kitűzőt is, valamint a bablevesre jogosító cetlit, "kajajegy" felirattal és az elmaradhatatlan szovjet rajzfilm nyúllal és farkassal. No megáll csak!

Tövises iglice - Ononis spinosa

Túratársam valóban rég rám vár az autóban... hm. Akkor hát ne vesztegessük az időt... bepattanok, és ismét irány az autópálya és Budapest. A Mátra felett sugarasan tör elő a fény a felhők mögül, aztán Pest felé sűrű, áthatolhatatlan, esős sötétség, mint a Terminátor filmben. Aztán, mint egy visszafelé lejátszott filmben, ismét Népliget, metró, Nyugati, Körút, társasházi gang... és otthon, újra otthon.

A bakancs talpa valóban levált, javíthatatlanul, jól éreztem én ezt... egy gonddal kevesebb: nem kell lepucolni róla a sarat!