Terep-járó: január 2025

2025... egy új év kezdődik, és íme, az év első teljesítménytúráját, amin részt veszek, ugyanúgy a VIDE szervezi, mint a tavalyi utolsót, amin voltam (Ködös Börzsöny). Az időjárás-előrejelzés jókat ígér, bár némi eső esett a napokban, azért remélem, nem lesz akkora sár, mint szokott lenni. Bepakolom új, Tokina objektívemet - masszív darab, látszik, hogy van benne anyag - lássuk, mit kínál egy fotósnak ez a kora-januári nap?

A csertölgy tavalyi lombját csak az új rügyek fogják lelökni

Korai ébresztő, irány a Nyugati. Mennyire jó ez a "vármegye24" bérlet... egy ezresért megvan egész napra az utazásom, és nem kell bajlódnom hazafelé is a jegyautomatával. Ha egy kis szerencsém van, simán fog zajlani minden. Még sötét van, amikor megveszem a bolonyais fornettit a bódéból, ténfergek kicsit, aztán beülök az emeletes szerelvénybe. Odakint lassan pirkad, az ég tintaszín felettem.

Narancs-vörös fények Szokolyán

Mire a vonat Szokolyára ér, felkel a Nap. Robbannak a narancsszín fények a házfalakon. A rajthely ismerős, végigcsattogok a sínek mentén jó pár túratárssal együtt. Előnevezés volt, gyorsan megy az adminisztráció is a visszhangos sportcsarnokban. Iszom egy kávét, a kávé az mindig jól jön, ha korán kel az ember... Ismerősökkel is találkozom, váltunk egypár szót, aztán nekivágok.

Már a túra elején látszott, hogy szép fények és színek várnak a túrán

Az eresz alatti műfecskefészkekben már vígan zsinatolnak a lakásfoglaló verebek - nincs ez kicsit korán? - csípős hűvösség kúszik a házak között, de nemrég vásárolt bélelt nadrágomban meg sem érzem, szorgos léptekkel gyalogolok felfelé, felfelé. Elmarad mögöttem a vasúti aluljáró, a templomtorony, aztán az utolsó szokolyai házak is - azta, mi kacat van itt összezsúfolva, az egyik udvaron! - aztán a betonozott meredeken kapaszkodok felfelé. Emlékszem, amikor az olvadó hólé ráfagyott, és a tükörjégen kellett felmászni... most kellemes, stabil a lépés. Emlékszem, tavasszal itt láttam az út szélén a hibrid (odvas/ujjas) keltikéket, Corydalis vajdae-ket. Most nem nagyon reménykedek vadvirágokban, elvégre január első felében járunk...

Hársfa termése

Felérve a Borbély-hegyre pár lépés után felbukkan előttem az első ellenőrzőpont, ahol magamnak kell a bélyegzést a megfelelő rovatba beütni. Csodálatos a dunai panoráma jobb kéz felé! Az ég tiszta, élesen kirajzolódik minden háztető, a kékes árnyalatok százai gazdagon hímezik a kibontakozó tájat. Hatalmas, verekedésben kicakkozott fülű, sebhelyes vörös cirmos macska ül a kerítésen, egészen biztosan kandúr. Szeme lehunyva, bajusza rezeg a dorombolástól. Mindenki megsimogatja... néha egy-egy lapos pillantásra kinyitja a szemét, egyébként látványosan nem vesz tudomást a visongó gyerekhadról és a kutyákról sem. Önkéntes pontőr.

Magamban mosolyogva még sokáig őrzi tenyerem a dús téli macskabunda puha érintését. Követem a szalagozást, vörösen világít a fákon maradt cserlomb, szerencsére fagyos a föld, fagyosak a vaddisznótúrások is. Itt is süllyedtem már el egyszer-kétszer...

A fák közt elhagyott víkendházak kísértetei derengenek. Némelyiknek már csak az alap-betonozása van meg, semmibe vezetnek a lépcsők, mások állnak még, csak a hajdani kertben sudaradtak fel a fiatal fák. Valaha itt vidám bográcsozások, brigádösszejövetelek, romantikus hétvégék zajlottak... most csak a fák csupasz ágai között futkározó szél zenél. Mert szél, az van, nem erős, de ahhoz elég, hogy kergesse felettem az éles kontúrú felhőket.

Az "önkéntes pontőr" Aranyoskúton

Rét nyílik ki előttem, kicsipkézi a zúzmara, aztán ismét összezárul a fák csupasz koronája, ahogy lefelé ballagok a kiszalagozott erdei ösvényen, Magyarkút felé. Nincs már messze az ellenőrzőpont, ahol mindig nagy élet szokott lenni.

Ahogy most is. Már messziről érzem a forralt bor és a tea illatát, a kék sátor szinte virít, körülötte nyüzsög a nép. A játszótér fából faragott egere szinte rámnevet. Örömmel iszom egy forralt bort a magammal hozott pohárban - a pohár még a Zagyva-Hajta túráról származik - aztán nem is időzök sokat a reggeli napfényben, mert tudom, hogy monoton emelkedő vár rám a kék sáv jelzésen, a Nagy-Kő-hegy tetejére.

Kilátás Aranyoskúttól a Dunakanyar felé

Ez a szakasz pokolian sáros tud lenni, ráadásul meredek is. Most szerencsére csak a sár felszíne olvadozik, nem cuppanok bele bokáig, vagyis aránylag jól haladok felfelé. Gyönyörűek a színek. A napfény szinte füröszti az izzóvörös, száraz lombokat, kifényezi a csipkebogyókat, kéken ragyog az ég, vidáman csillog a pórázon hozott kutyák szőre is. Valósággal ünnepi a hangulatom. Mennyi szépség!

Kilátás Aranyoskúttól a Dunakanyar felé, egy kicsit tágabb panorámával

Azért az erdei út a hegy tetejére eléggé monoton. Unalmamban fagyott pocsolyákat, zuzmókat és más efféléket fényképezek, amiket kevésbé "diétás" időkben eszembe sem jutna. De a hosszú út jutalma igazán pompás. Itt is megragadom a bélyegzőt, nem pihenek a Lokó-pihenőn, hanem tovább indulok, a hegygerincen, lefelé. Ez a rész talán a legszebb az egész túrán. Jobb kéz felé panoráma tárul elém Szokolya felé, a meredek hegyoldalba kapaszkodó tölgyfák törzsét megcsavarta a szél, egészen élénkek a színek... a távolban hózápor mossa a hegyek körvonalait áttetszővé. Kék, drapp és narancsvörös színek, kusza, művészi ágak, akár egy japán fametszeten... aztán fehér alapon fekete pöttyök: egy kíváncsi dalmata nyomja orrát a tenyeremhez.

A jég grafikái mintázzák a pocsolyákat

Lefelé, a völgybe kanyarodik az út, nem sáros ez sosem, ellentétben az erdészeti munkagépek által feltúrt erdei utakkal... a mélység elnyeli a napsugarakat, és egy kellemes, félméteres csúszásnyomot hagyva érkezek meg a völgy aljába. Kis csúszkálás után megérkezek a szokolyai vasútállomásra, ami egyáltalán nem Szokolyán van, mint ahogy gondolná az ember, hanem az erdő közepén. Itt, a kulcsosháznál szokott lenni a Lokomotív túra célja, a híres paradicsomlevessel... most pocsolyákon szikrázik a napfény, lágyul a föld alattam, a sínek között pedig már bújnak az első, mindent kibíró vadvirágok. Sőt, nini, virágzik is valami... az elpusztíthatatlanul szívós közönséges aggófű!

Sár az volt, de messze nem annyi, mint amire emlékszem a korábbi évekből

Pár szót váltok a pontőrrel - ez "emberes" pont, kapok egy palacsintának nevezett zacskós süteményt is, ez ismerős a legutóbbi VIDE túráról, lekvárral töltöttet választok. A világban sok helyen ettem a palacsinta (crepes) legkülönfélébb klónjait Marokkótól Thaiföldig, ez is besorolható közéjük, finom. Ahogy lenyelem az utolsó falatot, az ösvény lekanyarodik a sínekről a patak mellé, hurrá, lépcsőt is építettek ide.

Az első vadvirágok egyike: egy szokatlanul korai tarsóka

Hosszú az út a Les-völgyben, utoljára egy későtavaszi napon jártam itt, amikor a mesterséges odúkat ellenőriztük... maroknyi légykapó- és cinege-tojás volt szinte mindben, némelyikben pedig már fiókák is, a kis csipasztól a gyűrűzhető méretig... akkor végig is botanizáltam a völgyet. Örömmel látom ismerőseimet: az örökzöld kereklevelű kapotnyak fényes, tenyérnyi leveleit, a kúszó boglárkát, a fodros gólyaorr áttelelő leveleit... és nini, egy csoport bimbós hóvirág!

Tölgyfazuzmó - Evernia prunastri

Közben elborul az ég, és hirtelen, mint valami förgeteg, fehér hópamacsok kezdenek kavarogni körülöttem. Szedem a lábam, nincs messze a most teljesen néptelen Magyarkút... hihetetlen, hogy az imént még sütkérezős, vidám szintetavasz volt, most meg itt a tél!

Kellemes, jól szalagozott út Magyarkút felé

Követem a piros sáv jelzést, aztán a szalagozást - azért az emlékezet is segít, jártam már én ezen a túrán, nem is egyszer. Kikapaszkodok a "fennsíkra", vagyis Újtársára, ahol - amennyire tudom - valaha egy kis börzsönyi falu volt... Csitár, Toronyalja, Hanta, ezek mind-mind a tatárjárással, aztán a törökkel végleg megsemmisült falvak. Most szántóföld, jó sáros úton ballagok, kétfelől a történelem árnyai kísérnek, a horizonton görbe faoszlopok felkiáltójelei, felettem pedig viharosan sötét felhők.

Ismét bélyegzek a kisfüzetbe - természetesen rossz rubrikába, de hát szemüveg nélkül... sebaj, örülök, amikor az utam ismét lefelé fordul, szélvédett erdőrészbe. Leereszkedek a Csattogó-völgybe, a fákat örökzöld borostyánindák ölelik szorosan, most már Verőce és a cél felé haladok... Még egy bélyegzés, és beérek a házak közé, aszfaltra.

Egy kisebb kaptató vár még, fel a Kálváriára, a templom tövében dunai kilátás vár. Ekkor ismét rázendít a csapadékhullás, kis hungarocell-golyók özöneként hullik rám a hódara. Nézem az órát, a paprikáskrumpli elfogyasztása után rögtön indulnom kell az állomásra, ha el akarom érni a vonatot... nem tölt el örömmel tehát a célban a sorbanállás látványa. Rengetegen voltak ezen a túrán. Viszont a vártnál gyorsabban megy a célbaérők fogadása, a záróbélyegzés, az oklevél és a kitűző átadása. Jöhet az előre megigényelt és kifizetett meleg étel a vékony műanyagtányérba, hozzá a puha kenyér, jól is esik. Káposztasalátát is tesznek rá, finom.

És a vonatot is elérem... ritka természeti tünemény, de a zónázó pontosan érkezik, éppen akkor, amikor felérek a peronra, hurrá, nem is kell várnom rá. Jó leülni a melegben... jó kis nap volt ez!