Összes oldalmegjelenítés

2013. augusztus 13., kedd

Pomázi Körül-belül: teljesítménytúra, vihar, virágok

Elgondolkodtató, hogyan lehet a Pilisben egy alig 28 kilométeres távba belezsúfolni 1040 méter szintkülönbséget? Megoldható! A start- és célpont a pomázi művelődési háznál volt, a Körül-belül nevet pedig onnan kapta a túra, hogy az útvonal nagyjából követi Pomáz közigazgatási határait.

Ébresztő ötkor, hét előtt már Pomázon voltam. Szokatlan volt az ólmos színű ég, a hűvös szél - hetek óta kánikula van, kifejezetten kellemes volt a várható hidegfront-betörésre, viharra, lezúduló esőre gondolni. A művházba beült az előző napok melege, ittam egy kávét az automatából, regisztráltam - jó volt. Az épület előtt vettem néhány almát egy piacozó nénitől. Aztán a 203-as rajtszám boldog birtokosaként elstartoltam...

Pomázról kicsit nehéz volt kitalálni, de a helyi lakosság segítségével végül sikerült. A Barát-pataknál végre kint voltam a természetben! Külön öröm volt az itt legelésző barátságos pacik gyülekezete. Ami azt illeti, lósimogatással vesztegettem a szintidőt... Aztán pedig növényfotózással, vagy ahogy egy barátnőm elnevezte ezt: fitózkodással. Életemben először csíptem el a gyapjas aszat látványos fejeit, de volt közönséges aszat és szürke aszat is, no meg vesszős füzény és természetesen sok-sok "vakációkék" katáng.




Miközben a növényekkel bíbelődtem, profi túrázók vágtattak el mellettem... volt, aki futva teljesíti a távot! Ezután szalagokkal jelzett ligetes rétek következtek, finom emelkedővel és kéklő kökénybokrokkal.

Gyapjas aszat - cirsium eriophorum
Egy szép tölgyfa
Az első pecsételőponthoz érve keksszel kínáltak. Innen húzósabb emelkedő jött, beszélgettem egy kisebb túrázó csapattal, szigorúan szakmánál maradva: túraútvonalak, legjobb bakancs, és hogy mi a jobb: a gyári, rezgéscsillapítós bot, vagy az, amit az erdőben szed a kiránduló? Mindkét elméletnek megvoltak a maga hívei... én csak rágcsáltam a kekszet. A szuszogós emelkedőn némi elismerést arattam azzal, hogy itt, hegynek fel is tudok táplálkozni. Megnyugtattam őket, hogy én bárhol tudok táplálkozni, egyszer még viharba került repülőn is sikerült, akkor Madridból jövet olyan dőlésszögben ereszkedtünk, mint egy elejtett kulcscsomó, de nem hagytam veszni a pizzaszeletemet. (Végül is, öt euróba került. :-) )

Festő zsoltina - Serratula tinctoria
A következő pecsételőponton "itt jön két copf!"- felkiáltással örültek nekem, de felvilágosítottam a pontőröket, hogy ezek nem közönséges copfok, hanem outdoor hajcsápok, és ezekkel töltöm le a GPS jeleket. A hülyülésben majdnem elfelejtettünk pecsételni.
Innen szép erdei rész jött, öreg tölgyfákkal és most nyíló festő zsoltinákkal. Ezt a növényt régen gyapjú festésére használták, de ami a virágot illeti, az is olyan, mint egy-egy lila ecset.
A következő ellenőrzőponton almával kínáltak.

Csúcsfotó az "Oszoly orrán"
Az elmaradhatatlan "csúcsfotó" az Oszolyon készült. Innen meredeken lefelé kellett menni, de nem igazán tudtam örülni ennek, mert tudtam, hogy a "túloldalon" vissza kell kapaszkodni, a java meredek még hátra van.


Az Oszoly Környezetvédő Egyesület pecsételőpontja
Leérve a műútra újabb pecsételőpont. Itt a változatosság kedvéért csokiszeletet és limonádét kaptam. A cateringre igazán nem lehet panasz... Innen nem volt szalagozás, ezért a kapott útleírást tanulmányozva jutottam el a Holdvilág-árok kezdetéhez. Furcsa kezdett lenni az időjárás. A halántékom sajgott - ez mindig jelzi, hogy jön a vihar, mintha beépített aignerszilárdom lenne. Az ég elsötétedett, megtelt elektromossággal. Pár túrázó szinte rohanva haladt el mellettem. Csatakosra izzadtam, noha nem volt nagyon meredek az út, de az erdő mélye fülledtté vált, baljóssá. Tompán dörögni kezdett az ég. A forrásnál megmosakodtam, friss vizet ittam, fotóztam pár, sziszegve támadó kígyó fejéhez hasonlító enyves zsályát - tényleg enyves, megfogdostam ellenőrzésként - aztán másztam tovább a meredek lépcsőkön. Eltűnődtem azon, hogy ahogy az éveim száma gyarapszik, egyre hosszabb túrákra indulok, és a két szám - éveimé és a kilométereké - korrelál. Ha ez így megy tovább, százévesen teljesítem a Kinizsit.

Holdvilág-árok
Az árok után pár percre megpihentem a padon. A túraleírás ezen a ponton precíz tényszerűségből csapongó szubjektivitásba vált, idézem: "Lehet, pár embernek eszébe jut: mit keresek én itt? Normális vagyok? Annak idején, nekem is eszembe jutottak ilyenek, de néha még ma is." A mellékelt lejtőprofil is szinte függőlegesbe csap át innentől. Szóval, pihentem, pihengettem. Sehol senki. Aztán nosza. Azért nem volt annyira meredek... vártam, hogy honnan jön a halálszakasz, de nem jött, ráadásul, ahogy a füzetke írja, "előbb-utóbb minden meredeknek vége", felértem a Csikóvári-nyeregbe, és máris jött a következő ellenőrzőpont. Itt sósmogyoró és marmonkannás forrásvíz volt a menü. De még többet ért néhány kedves szó, beszélgetés a pontőr sráccal és aranyos kisfiával.


Közönséges aranyvessző - Solidago virgaurea
Nagyon furcsa hangulatú erdőrész jött. Örültem, hogy megint a szalagozást követhetem - remek ötlet, hogy a kék szalag azt jelzi: "jó helyen vagy, nem tévedtél el, nyugi" a vörös pedig azt, hogy "figyelj, elágazás vagy veszélyes szakasz jön". Az erdő furcsaságát először nem értettem, de aztán leesett a tantusz: csend van! A madarak, de még a rovarok is hallgatnak, a fonnyadt levelek rezzenetlenül lógnak, egyetlen elsárgult fűszál se rezdül, csak a saját légvételemet hallom... az ég zöldesszürke, akár a háborgó tenger, de szél nem moccan... legfeljebb egy-egy fekete szemeslepke pilinckézett át előttem, mint valami baljós, sötét látomás. Fenyegető morajlások a távolból, majd egyre közelebbről... a természet lélegzet-visszafojtva várt a vihar kitörésére. Egy villám cikázott keresztbe előttem, pont belenéztem. És, még mindig sehol senki. A Cseresznyés-árok alján szinte tengermélyi volt az idő, zöldes volt még a levegő is, szinte éjszakai. Ekkor kezdett esni az eső, pont amikor a közönséges aranyvesszőt fényképeztem. Kis por-krátereket vájtak a cseppek a talajba. Esőkabátot elő, navigáció, indulás...

Majdnem két kilométer volt a következő pontig, már azt hittem, kigyalogoltam a világból a zuhogó esőben, egy-egy ázott szalagot megpillantani igazán öröm volt, aztán végre felbukkant az utolsó ellenőrzőpont, a Kő-hegyi turistaház. A pontőrök az épület sarkához húzódtak az eső elől, bent az épületben násznép nézte bánatosan a kint sávokban lezúduló esőt, a kitett asztalokon ázott az abrosz és a virágdísz.

Gilisztaűző varádics - chrysanthemum vulgare
Innen már végig lefelé tartott az út. Az átázott talajon egyszer el is csúsztam, gatyaféken le. Aztán kiderült az ég, hirtelen felujjongott a természet, ez a pár csepp eső igazán életmentő volt sok-sok lény számára. Vége szakadt a nyomasztó várakozásnak. Feléledtek a lepkék is. Néhány igazán szép, esőcseppekkel ékes szegfűfélét fényképeztem a hegylábi kaszálón, és ekkor végre túratársak is felbukkantak.
Lent az aszfaltúton a szél mindent elkövetett, hogy az autók alá lökjön, de nem hagytam magam. Láttam egy egerészölyvet, ami szárnyát lebbentve helyben repült, kihasználva a szelet "megállt" egy helyben a levegőben, onnan pásztázta a szántót. Egy óriási, gyönyörű színváltó lepke rebbent fel a lábam alól - ezzel a fajjal még sosem volt szerencsém, most sem tudtam lencsevégre kapni, hiába kérleltem Süsü, a sárkány módjára: "állj meg lepke, állj meg", nem akart celeb lenni. Az út szélén pazar héjakútmácsonyák nőttek, és sárgállott a táj a kanadai aranyvesszőtől és a gilisztaűző varádicstól. Sajnos, a szeméttől is, aminek nagy része autóalkatrész: autógumi, lökhárító stb. volt.
Közönséges aszat - Cirsium vulgare
Meglehetősen könnyen visszataláltam a pomázi művelődési házhoz, a túra céljához. Oklevél, kitűző, gratulálás. És a meglepetés ajándék: mennyei csorbaleves bográcsból és vegetáriánus lecsó. Ez igen!!!
Köszönet mindezért a szervezőknek!

A HÉV rögtön jött (a kalauz viszont nem), Szentendrén a komphajóra se kellett sokat várnom. Fantasztikus volt Horányban egy képregénnyel és egy pohár itallal befészkelnem magam a fürdőszobába... Azt hiszem, egy körmömtől el kell búcsúznom (ezt hogy?!), és lett egy kapitális méretű vízhólyagom is. Hiába, a túracipő még bejáratós.

Rendbe szedtem magam, aztán sétára indultam... A horányi Duna-gáton is teljesítménytúra zajlott, kerekes székes, vagy látássérült indulókkal... ez az igazi teljesítmény, le a kalappal előttük!

Szürke aszat - Cirsium canum

Vesszős füzény - Lythrum virgatum

Dunai szegfű - Dianthus collinus

Dunai szegfű - Dianthus collinus 

Fehér szamárkenyér - Echinops sphaerocephales

Héjakútmácsonya - Dipsacus laciniatus

Kökény - Prunus spinosa

Kilátás az Oszolyról

2013. augusztus 9., péntek

Föld alatti virágoskert: a budapesti Pál-völgyi és Szemlő-hegyi cseppkőbarlang

Budapest nem "csak" a fürdők, a vadon élő orchideák, hanem a barlangok fővárosa is. Van "föld alatti virágoskertünk", nem is egy, és ezek páratlanok a maguk nemében.

Már reggel ólmosan, tompán fénylett az ég, mint a másnapos ember tekintete: lehetett sejteni, hogy ismét pokoli lesz a hőség. Lett is, ezért úgy döntöttem, jöhet a barlangtúra. Végül is, hol máshol van most Pesten 12 celsius fok?

Cseppkőképződmények a Pál-völgyi barlangban
Először a Pál-völgyi barlanghoz mentem fel Óbudáról a 65-ös busszal - a sofőr felszálláskor ellenőrizte a jegyeket-bérleteket, ez itt kérem a Rózsadomb, itt nem lébecolhat bliccelő, nem tanyázhat életvitelszerűen a buszon hajléktalan.

A barlangot viszont ellepte egy dán turistacsoport, ezért átküldtek a közeli Szemlő-hegyi barlanghoz: először nézzem meg azt, aztán jöjjek vissza. Nem én lennék, ha nem tévedtem volna el ezen az alig egy kilométeren, ráadásul kísértetiesen úgy, mint San Vicente de la Barquera előtt: pokoli hőség, szinte tapintható sűrűségű hársfaillat, egy megmagyarázhatatlan jobbkanyar, fel a lehető legmeredekebb utcán, teljesen feleslegesen.
Az induló barlangtúrát természetesen lekéstem, így ötven percet akklimatizálódtam a büfében (nagyon jó volt), és alaposan megnéztem a barlangi mentés kiállítást. Ki hinné, hogy egy mentőzsákban minden van, ami egy mentőautóban is?

A Szemlő-hegyi barlang egy igazi kis ékszerdoboz. A kőzetrepedések mentén feltörő hajdani hévizek üregeket oldottak a kőzetbe, az üregek falai pedig "kivirágoztak": mindent ellepnek a kőcsipkék, kis gömböcskék, borsókövek. A bő félórás sétaidő szinte elröppent... a Tű Foka nevű képződményről mindenféle illetlen asszociációim támadtak, a barlang felfedezői eredetileg ezen bújtak át. Ez igazi születésélmény lehetett. Volt egy rész, ahol a túravezető srác bekapcsolt egy szférikus new age-zenét: varázslat! Egészen misztikusan hangzott...


A Tű Foka nevű nyílás a Szemlő-hegyi barlangban (a túravezető feje felett)

Szűk kanyon, egészen varázslatos akusztikával

Boszorkányprofil: kampós orr, szemölcsös áll
 Visszafelé a Pál-völgyihez már tudtam az utat. Jó volt követni a barlangot jelző, omegaforma turistajelzést - ezt még úgyse csináltam. Azt hittem volna, hogy a hársfaillatot nem lehet már tovább fokozni - de, lehet. Döbbenetes volt ez a sűrű illat-áradat.

A Pál-völgyi barlang egy másik világ. Nagyobb méretek, kevesebb díszes kőzetképződmény. A dánok még mindig ott haldokoltak az árnyékban, a barlang bejáratánál - nehezen viselték a másodfokú hőségriasztást, úgy látszik: egy skandinávnak a 36 fok elég erős élmény lehet. Ami azt illeti, nekem is. A hajdani kőfejtő katlana valósággal fehéren izzott a napfényben.
A büfé ("barlangászkocsma") dekorációjáról hajdani, diákkori barlangász-élményeim jutottak eszembe... overall, karbidlámpa, sisakok... a környéken is csúsztam-másztam már a föld alatt... A kőfejtőről meg természetesen a hajdani kötelező kőzetgyűjtést idézte fel az emlékezet.

A Pál-völgyi barlang, mit barlang: barlangrendszer ma Magyarország leghosszabb rendszere, a repedések kusza hálózata miatt még van mit feltárni benne. Úgy egymillió éve volt rá, hogy elnyerje mai alakját.
A barlang falába kövült fésűskagylók alapján elképzeltem, milyen lehetett, amikor még tengerfenék volt ez a hely... úgy negyvenöt millió évvel ezelőtt.. a föld alatt beindul a fantázia. Látni itt Hófehérkét a hét törpével, meg polipformát, meg az Ifjúság forrását és más efféléket. A Tyúklétra nevű rész elég húzós volt, ez pár emeletnyi meredek létrát-lépcsőt jelent - elöl mentem, és igyekeztem nem nagyon zihálni a tetején, elvégre edzett turista volnék, vagy mi.
Egy, a repedésbe beékelődött szikladarabról azt állította barlangi vezetőnk, hogy a házasságtörő fejére esik, ha elmegy alatta... érdekes volt látni a látogatók arcán végigfutó bűntudatot...
Az a kis barna folt ott, a kép jobb alsó sarkában, alighanem egy denevér.

A csalfákat agyoncsapó labilis szikla a Pál-völgyi barlangban
 
Fésűskagyló (Pecten) kövületek a barlang falán


2013. augusztus 4., vasárnap

Vaskapu-túra: út a "Pilis Diadalívéhez"

Kifejezett vonakodással néztem elébe - micsoda rekkenő hőség! Na meg élénken élt még bennem a kondíció-hiányos börzsönyi túrám emléke is... de nem bántam meg, mert a hegy, mint mindig, most is váratlan ajándékokat adott.

A Vaskapu-szikla a Pilisben
Pomázig HÉV-vel, onnan busszal mentem tovább Pilisszentkeresztre. Egy helybéli nénit kérdeztem meg, hol kell leszállni a Klastromkerthez... később többször is előfordult, hogy elbizonytalanodtam az irányt illetően, és ilyenkor mindig felbukkant valaki, aki útba igazított... például magához a Vaskapuhoz nem vezet kijelzett ösvény.

Kevés faragott díszítés maradt meg a pilisszentkereszti ciszterci kolostorból
A Klastromkert - természetesen - egy kolostorromról kapta a nevét. Szinte közvetlenül a falu határában van a romkert. Bolyongtam a nyolcszáz éves épület romjai között - az alig-falakat kis tetők védik - és nem tudtam nem arra gondolni, hogy Spanyolországban aludtam is ilyen szép régi kolostorban, ami ezer év óta folyamatosan működik, senki sem rombolta le... ezt a pilisszentkereszti monostort III. Béla alapította ciszterci szerzetesek részére 1184-ben, és valaha Magyarország leggazdagabb, legbefolyásosabb ciszterci monostora volt, még királynéi sírhelyet is rejtett. A környéken gyilkolták meg Gertrudisz királynét, síremlékének néhány darabját ásatás hozta a felszínre. Nem könnyű mindezt elképzelni. Meg kellett erőltetnem a fantáziámat, hogy felhúzzam a magasba törő falakat, hímzett kárpitokat akasszak a faragott kőre, aranymonstranciát az oltárra (a ciszterci templomok nem voltak igazán visszafogottak), megidézzem a francia szerzetesek kámzsás alakját...
Aztán visszatértem a jelenbe, nézegettem a romok közt kibújó virágokat, távolabbra tekintve sárgállott a határ, sőt a hegyoldal egy olyan növénytől, amit a néhai barátok még biztosan nem láthattak: ez az amerikai özönnövény, a rikító sárga kanadai aranyvessző.

Szurokfű - Origanum vulgare

Kanadai aranyvessző - Solidago canadensis

Gyöngyházlepke - Issoria sp.
Egy meglepően virágos kis rét után besaccoltam, hol megy fel az ösvény a Vaskapuhoz - stimmelt, és egy épp lefelé jövő kiránduló srác is megerősítette ezt. Jó húzós emelkedő, ebben a melegben! Amikor már a fülemen vettem a levegőt, és csatakosra izzadtam a ruhámat, végre megpillantottam a Vaskaput. Megérte! pazar kettős boltív, a nagyobbik 15x8 méteres, nagyszerű hely... egyértelmű, hogy a mészkőben valaha bőséges vízáramlás mozgott - talán hévíz is lehetett ez - és hosszú évezredek alatt barlangot vájt a kőbe. Később eltűnt a víz, feltöredezett a kőzet, a tektonika mérhetetlen erői a felszínre dobták a rétegeket, és a keményebb anyagú sáv sárkánygerincként mered fel - benne a néhai barlang egy "szeletével".
Kőzettani elmélkedéseimet nekivetkezéssel szakítottam meg, túranadrágom hamarosan a fehér sziklán száradt, én pedig amolyan "lengemagyarban" hűsölködtem egy sziklán, abban a reményben, hogy messziről észreveszem, ha jön valaki. De nem jött, élveztem a ciripelést, amitől szinte remegett a levegő, nagyszerűen éreztem magamat, és senkitől sem háborgatva meg is reggeliztem.

Zuzmófolt a Vaskapu mészkőszikláján
Leereszkedve a meredeken visszatértem a jelzett útra, és a térképen Római útnak nevezett szakaszon mentem tovább. A következő geológiai érdekesség az Ördög-lyuk volt, ami valóban rosszat sejtető lyuk. Nem láttam az alját, nem is láthattam. Noha körbe van kerítve, olykor így is belepottyan valaki, és elég nagyot lehet esni, hiszen a lyuk legalsó pontja 35 méter mélyen van. Egyébként ez egy 220 méter hosszú barlang, fokozottan védett - és fokozottan veszélyes is. A nép nem véletlenül hozza az ilyet kapcsolatba az alvilággal!

Az ördög-lyuk a Zsiványsziklák közelében
Az a jó a Pilisben, hogy nagyon változatos. Úgyszólván száz méterenként kínálja a szebbnél szebb látnivalókat. Épp ezen a részen változik a kőzet jellege is.  Zsivány-sziklákra ezúttal nem másztam fel... És már ott is voltam Dobogókőn, ahol egy bódánál ittam egy ritka rossz kávét, és "fürödtem" egy nyomós kútnál, ami viszont remekül felfrissített.

Nyár végén virágzó ibolya faj - Viola sp.

Erdei deréce - Chamaenerion angustifolium
Valósággal turbósodva trappoltam a Pilisi Mária-út gerincén, egészen a Tost-sziklákig. Itt egy hatalmas esés következett... történt pedig mindez a következők miatt: észrevettem, hogy mögöttem egy szerelmespár közeleg, akik azt hiszik, hogy egyedül vannak... nem akartam őket zavarba hozni a felbukkanásommal, így begyorsítottam... és a meredeken: puff. Így jár, aki menekül Ámor elől! :-)
Ráadásul egy gyökér esés közben letépte a karomról a tíz éve folyamatosan rajta levő maha-mantrás tibeti karkötőmet is. Eredmény: testszerte ronda zúzódások, az önbecsülésen esett foltról nem is beszélve. Persze az is lehet, hogy a karkötő vitte el a "balhé" nagyját. Eltűnődtem azon, hogy érdemes-e előszedni a kis elsősegély-csomagomat, ami mindig a hátizsákomban van - de végül hagytam, ennél csak rondább lenne az eredmény. Csak a Bach-cseppet vettem elő, helyrebillentendő a lelki békémet.

Nyilván a véletlen műve, de ez után elég sok gyógynövényre bukkantam. Haragos kobraként sziszegett rám az enyves zsálya, aminek régi neve méregvonó lapu. Felbukkant a finom rózsaszínű, és pokolian keserű kisezerjófű, ami a Bach-terápiában a szolgálat virága... szedtem egy kevés friss szurokfű (oregánó)-levelet, ez az ókori Egyiptom óta ismert köhögéscsillapító, de nekem most nem emiatt kellett. Emlékezetes nyári mediterrán ízeket lehet varázsolni zöld leveleivel!

Gyökerek markolják a mészkövet a Zsivány-szikláknál
Enyves zsálya - Salvia glutinosa


És ez működött.
Aztán jött egy kis "itt a piros, hol a piros?" Mármint, a turistajelzésre gondolok. A szerelmespár közben beért engem, és együtt kerestük a fák törzsén a jelzést: ők találták meg, gonoszkás elégtétel, hogy kb. 100 méter múlva elvesztek előlem egy elágazásnál, és csak a dömösi buszmegállóban láttam őket viszont, hozzám hasonlóan örömteli, ám kissé megtépázott állapotban...
A Téry-út egyenletesen lejtve szépen elvitt a dömösi prépostság romjaihoz. Ez, főleg a föld alatt megbúvó része, sokkal jobb állapotban maradt fent, mint a pilisszentkereszti klastrom-rom. Közben egy erdei úton láttam egy leírhatatlan állapotban lévő, ám működő UAZ-t. 
Dömösön még bőven volt időm a busz megérkezéséig: elfogyasztottam egy gigantikus jégkrémet. Éltetett az otthon behűtött sör gondolata... és a hideg fürdőé. Szép nap volt!

Kis ezerjófű - Centaurium minus/erythraea


2013. augusztus 1., csütörtök

Kenutúra az Ipolyon

 Az Ipolyról, jelen határfolyónkról a trianoni paktum állítólag azt írja, hogy "hajózható folyó". Hát, ez igaz, amennyiben a "hajó" evező-meghajtású, és nem merül mélyebbre húsz centinél. Vagyis: kajak, kenu.

Ez a túra még 2010-ben volt, de most, rendezgetve számítógépem archívumában előkerültek a képek. Jó volt visszanézni... Az ilyesmi nem évül el. Lássuk hát az ipolyi lapátolás történetét!


A kiránduló baráti társasággal legalább évente egyszer el szoktunk menni lapátolni valamelyik hazai vizünkre, és az Ipoly most került sorra. Nagyon drukkoltam, hogy jó legyen az idő. Emlékszem olyan kenutúrákra, amikor alul víz, felül víz, én meg középen kapaszkodtam az evezőlapátba... meg egyszer egy félelmetes dunai viharra is... de szép, napfényes reggelre ébredtünk. A 20 kilométer így elsőre soknak tűnt, de reménykedtem, hogy majd segít a sodrás (nem segített, de erről majd később.)
Ipolytölgyesnél szálltunk vízre, némi "evezéstani oktatás" után (pl. borulás esetén az evezőt kell először menteni). A túra a Duna nyílt vizén ért véget.

Az evezés - anyukám szerint - kiválóan alkalmas arra, hogy az ember tesztelje a párkapcsolatok tartósságát. Van ebben valami: el kell dönteni, ki kormányozzon (és merre), ki legyen a "motor". Valamint, ami még fontosabb: hogy kinek a hibájából szaladt a kenu partnak, tuskónak, zátonynak. Vagyis én középen ültem (motor szerepben), és - eddig álompárnak gondolt - két kenu-társam sisteregve évődött előttem és mögöttem... két tűz közé kerültem: a vízen. A szikrák konkrétan a fejem felett sültek ki, így bizony megfájdult a fejem is. Így érezheti magát egy villámhárító!
Pedig úgy igazából csak egyszer fordultunk keresztbe, szinte át is érve a folyót. Borulás pedig egyszer sem volt.

A fák néha egészen a víz felé hajoltak, és álmodozva nézegették tükörképüket a folyóban. Egy-egy óvatos vadkacsa is felbukkant, a víztükör alá nézve hajladozó hínárok tengerén hajóztunk. A hínárok légbuborékokat dajkáltak. Szeretem az ilyen megnyugtató, "tulajdonképpen leér a lábam" vizeket.


Kenuink - még az utánfutón

A "hallépcső" részlete

Vízre szálltunk!
Amikor úgy éreztem, most már nagyon itt az ideje egy pihenőnek, mert szinte tűzben égett a vállam az erőltetéstől, végre valóban megálltunk egy kis "kikötőben". Egészen öreg fák nőttek a parton, és némi füves terület kínálkozott egy kis pihenésre, ebédelésre. A vízhatlan hordókból előkerültek a szendvicsek, én pedig fogtam a fényképezőgépet és elmászkáltam felderíteni a partmenti kaszálórétet.





Kikötés - végre!
Öööö.... ez egy felhő.
Egy meglehetősen - hm - organikus formájú felhő úszkált el a fejünk felett, bizonyítva, hogy páratündérnek van humorérzéke, noha kissé alpári.

Tűzlepke (Lycaena sp.) gyíkhagymán (Allium angulosum)
A gyíkhagyma a nedves kaszálórétek jellegzetes növénye itt, az Ipoly-parton. A szinte derékig érő fűben éppenséggel magánügyben tartózkodva csodáltam rózsaszín virágcsokrát, amikor rászállt egy tűzlepke. Ennek valóban olyanok a szárnyai, mintha parázslanának: vörös, narancs villódzás, parányi szárnyas meteor, tűzszilánk pillangószárnyakon. Gyönyörű lény! Én meg, amúgy guggolva, kapkodhattam a fényképezőgéphez...


A flotta ismét vízen!
Ismét vízre szálltunk, és innentől a folyócska is megszélesedett, a sodrása gyakorlatilag megszűnt, olykor egymás mellé sodródtunk, ugrattuk egymást (verbálisan), hátunkat simogatta a nap és az olykor felfröccsenő vízpermet. Szinte csak csorogtunk lefelé. Nagyon élveztem a túrának ezt a szakaszát! Jó volt átélni azt a ritka érzést, hogy most nem kell sietnem sehová, a természet sem siet, pont jó helyen vagyok ott, ahol vagyok.

Egyszer csak kinyílt a távlat, és a Nagy-Dunán találtuk magunkat. Apró hullámok fodrozták a vén folyó zöldes-szürke hátát, és tágassá vált a világ, mi, kenusok pedig eltörpültünk a nagy ég alatt. Mókáztunk még kicsit a vízen - mindenki megszokta már a kenuk hullámzását, az evezést, beállt a kormányzás és irányítás ritmusa, úgyhogy veszélyérzet nélkül "játszottunk" az immár igazi nagy folyóvá vált játszótéren. Aztán kikötöttünk a parton - ide jött az utánfutó is a kenukért - és még lehetett kicsit lubickolni, napozni, élvezni a szilárd talajt a lábunk alatt. A sültkolbászos bódét gyakorlatilag kifosztottuk, és hazafelé még meg "kellett" állni Zebegényben a rétesesnél is. Itt a fiúk elkunyizták az égett rétesvégeket is... hiába, fiatalság, sport, étvágy.
Remek nap volt!




Kint a nyílt Dunán: ez maga a szabadság!