Sehogy se akar az idén igazi tavasz lenni! Erre a napra is "markáns hidegfrontot", hidegbetörést, esőt vizionált a meteorológia. De akkor is, kirándulni márpedig kell. Ezúttal a Cserhát felé vettem az irányt, tetszett legutóbb az autóból kipillantva a barátságosan dimbes-dombos táj, a felhők árnyéka, ahogy végigfutott a sarjadó vetésen, a kis falvak világa... Kitűztem tehát kiindulási pont gyanánt Mátraverebélyt, ami a nevével ellentétben úgy igazából (turistatérképileg) nem is a Mátrában van.
 |
Zölden hullámzó vetés Mátraszőlős határában
|
Borongós a reggel, trolival megyek a Stadionok állomásig. Fürkészem az eget... hát bizony, borongós. Békés utam van Mátraverebélyig. Ide egész jó a buszközlekedés. Nézegetem a mobilomon a műholdképet... bizony, jön az esősáv, jól láthatóan jön, a busz szinte menekül előle. De tudom, utol fog érni... Hárman szállunk le Mátraverebélyen, egy kéktúrázó fiatal pár és én. Rövid navigáció: merre is induljak? Nem is olyan egyszerű itt megtalálni a Kéktúrát... sehol sincsenek a jelzések, illetve, szürkével le vannak festve... Egy jelzést találok, az viszont kilencven fokkal eltérő irányba mutat, mint amerre a térképem szerint haladnom kellene. Ezek az örökös átjelzések feladják a leckét!
Rendben, követem az egy szál kék nyilat, aztán hosszú ideig megint semmi. Míg végül a középkori templom lábánál újra megjelenik a jelzés. Ahá, együtt vezet a Mária út vonalával!
 |
Mátraverebély középkori temploma
|
Pici temető, magas füveket lenget a szél, nekivágok a jelzett ösvénynek. Nagy örömömre a "digitális herbáriumomból" még hiányzó fajra, sávos herére bukkanok. Ballagok az emelkedő úton, magas füvek és galagonyabokrok között. Egy kisebb kaszálóréten a zöld fűből magányos kőkereszt kandikál ki. Vajon ki nyugszik itt, és miért kívül a temető megszentelt földjén? Tűnődök a hajdani ember sorsán... vajon vétett valamit, amiért még a temető közösségéből is kitaszították?
 |
Ez az üreg fa, ami szinte már csak egy fa emléke, még mindig zöld gallyakat hajt
|
Erdőben lépkedek, lábam alatt puha a sár. Szinte sötét lett, és megérkezik a finom pergő-szitáló hang is, előbb, mint ahogy arcomon érezném az esőcseppeket. Zizeg körülöttem a világ, hangfüggönybe hasít a felharsanó diadalmas madárének. Fejemre húzom a kapucnit, zacskóba burkolom a fényképezőgépet (tudnám, minek vettem neki vízhatlan tokot, ha az mindig otthon marad?). Kibukkanok egy rövid füvű rétre - ahá, itt vannak a "régi kék" halványuló jelzései... a távolban napelem-park fényes lapjai csillannak meg az esőfüggönyön túl. Most nem gyűjthetnek valami sok napenergiát...
 |
A legendás Szent László-szurdok valójában néhai patakvölgy. bővebb vizű idők faragták ilyenre
|
Lassan elcsitul a zápor, meg-megújuló hullámai lassan elfogynak, friss pocsolyák víztükre remeg. Megérkeztem Szentkútra! Világosodik az ég a fejem felett, kék égbolt-darabkák száguldana, áhítattal énekelt szenténekek hangját hallom egyre erősebben. Csodálatos pillanat! A bazársor már éledezik, itt vannak az árusok, lehet teát, rózsafüzért, miegyebet kapni. Meg is állok, iszom egy eddig számomra ismeretlen ananászos üdítőt - valami kocsonyás magok úszkálnak benne, kicsit olyanok, mint a békapeték, nagyon undi, ezért is akartam megkóstolni... Finomabb, mint ahogy kinéz.
 |
Mátraverebély-Szentkút, a Nagyboldogasszony-bazilika
|
Rozsdafarkú ugrál előttem. Diadalmasan felkap egy gilisztát - ezt az eső csalhatta elő - majd peckes tartással elvonul előttem. Viszi a fiainak. Kicsit időzök ezen a helyen, jól esik. Aztán ismét indulás, fel! Ahogy távolodok, a "szent hely" térereje - nehéz ezt máshogy mondani, zarándoklataim során sokszor éreztem már, hogy létezik ilyesmi - egyre gyengül. Hamarosan ismét erdőben járok, bekukkantok még a legendás Szent László-szakadékba is. Tavaly már jártam itt, micsoda száraz hőség volt akkor!
Aztán ballagok tovább a kék sáv jelzésen, szép utakon. A mélyebb részeken áll a víz, zsombékról zsombékra ugrálok. Sehol senki, csak a párás, tavaszi nyirkosság, meg néhány jókora, az úton keresztben átmasírozó éticsiga. A fű vizes, az ég ismét elborul, így lépkedek a Szállások-völgyön keresztül egészen Sámsonházáig. Utolér a kéktúrázó pár, akik - gyanúm szerint - alaposan eltévedhettek.
 |
Nemesített galagonya: mintha miniatűr rózsacsokrok virágoznának rajta
|
Erdőben rendszerint könnyedén tájékozódok, a nehézség mindig a településeken jön. Itt is: elvesztem a jelzést. De a Mária-út mindig útba ejti a templomokat, így a torony látványa, valamit a felzengő déli harangszó útba igazít. Rettenetesen sok lépcsőn kapaszkodok felfelé. Nos, a sámsonházai templom kivétel. Sehol sincs a jelzés, ami rögtön magyarázatot lel, amikor megpróbálok tovább jutni. Nincs tovább, csak a tüskés bozót. De hogy visszamenjek a sok lépcsőn... na nem. Elő a műholdas térképet! Látom, utat jelöl... és tényleg, a vizes galagonyásban alig kivehető, magas fűvel és csalánnal benőtt ösvény kínálkozik. Mellig vizes leszek, mire kijutok a dűlőútra, ahol ismét meglelem a jelzést is.
 |
Egy elfeledett kereszt a magas fűben, Mátraverebély határában, a temetőn kívül
|
Szép rész jön. Amolyan igazi dimbes-dombos, és végre kilátásom nyílik a nógrádi tájra. Rajtam kívül senki se mozdul. Alacsonyan lógnak a felhők, és néha ismét cseperegni kezd. Egy helyen, nagy örömömre, hatalmas termetű bíboros kosborokat találok. Elbíbelődök a fotózással, aztán leszedem a kullancsokat a nadrágomról... ahhoz képest, hogy a bőrömön túl a nadrágomat is szinte átáztattam rovarriasztóval, egész szép zsákmányt pattintok el a körmeim között. Nincs bajom a rovarokkal, de a kullancsokat nem állhatom, főleg a Lyme-kór miatt.
Megint eltűnik a jelzés, igaz itt a kaszálókon nincs is mire felfesteni... kénytelen vagyok érzésből tájékozódni. Nagy nehezen dekódolom, hogy itt is átfestés történt, a jó ég tudja, merre is vezet az igazi turistaút... Ami aztán meglesz, de ezt is benőtte a dudva, és bizony sáros is. Hát, nem a legvonzóbb kirándulóterep!
És a neheze még hátravan. Egy idilli völgyben, ahol békés tehénkék heverésznek, egyszercsak az úton keresztben (!) villanypásztor. Van ebben áram egyáltalán? Juhhujhújj, de még mennyire hogy van!! Van ugyan egy szigetelt markolatú fogantyú, amivel ki lehet akasztani a drótot, de ebben a vizes, esőáztatta világban szikrázik az egész szakramentum. Megkerülni nem lehet, átlépni se tudok rajta, ahhoz magas, hasmánt kéne átmászni... tenyérrel a tehénsz*rban... gondolok néhány cifrát a gulya gazdájáról.
 |
Útitársam, az éti csiga - Helix pomatia
|
Pfúj banyek. A második drót alatt már könnyebben bújok át, hiába, a gyakorlat.
Aztán szerencsére akad pár fotótéma, ami eltereli a gondolataimat a magánterületté változtatott jelzett turistaútról. Fehér árvacsalán, szép angolvörös ebnyelvűfű, homoki zsellérke, apácavirág. Az eső ismét cseperegni kezd, lassan és finoman, de azzal a fajta elszántsággal, ami idővel minden vízhatlan rétegen átrágja magát. Át is gondolom a túratervet... azt hiszem, nem járom végig, a Tepke gerince felhőben, és látszik, hogy ez nem fog egyhamar elállni.
 |
Minden harsogóan zöld, minden jó sáros...
|
Ballagok hát a dűlőutakon, van, hogy vaskaput kell kinyitnom - jó rozsdás, éleset csikordul. A nyárfa-telepítményből egy nagy test mocorgása és rémületes horkantó hangok hallatszanak. Most először örülök a kerítésnek, a vadkantól bizony félek. Aztán a hangok tulajdonosának elfogy a türelme és kiugrik a sűrűből... hát egy őz hozta rám a frászt.
Nagyon hangulatos vidék ez, de egyre jobban esik. Megint nejlonba burkolom a fényképezőgépet. Ezek a masinák nem érzékenyek, csak nem bírják a hideget, a meleget, a párát, az esőt, a havat, a fagyot, a tűző napot...
 |
Pannon csiga - Cepea vindobonensis
|
Mátraszőlőst jelölöm ki úticélnak. Nemrég jártam itt, miocén kori, évmilliós csigabigákkal ismerkedtem... most sokkal fiatalabb csigabigák keresztezik az utamat. De sehogy se közeledik a falu - a "szőlő mögötti dűlő" megint csak tartogat pár érdekes növényfajt, és maga az öreg szőlős is. Szóval nem unatkozom. Viszont a jelzésnek megint nyoma veszett, a legutóbbi vaskapu óta nem láttam. Elő hát ismét a telefont, benne a műholdas térképpel. Oké, jó irányba megyek! És ha minden igaz, fél óra múlva van egy "autópályás" busz Pestre... belehúzok hát.
A falu szélén pazar pannon bükkönyök, pipacsok fogadnak. Törölgetem le a sárkoloncokat a bakancsomról... így mégse szállhatok buszra! Gyönyörű a hullámzó, zöld szántóföld. A szélén ballagok, hogy a hosszú, vizes füvek lassan lecsiszolják a sarat.
 |
Közönséges ebnyelvűrű - Cynoglossum officinale. (Meg egy pöszörlégy)
|
Tíz perccel a tervezett idő előtt megérkezem a buszmegállóba. Szép ez a mátraszőlősi út, rendezett a széle, nyílegyenes, szép házakkal kétfelől. Sok köztük az új építésű, szinte kaliforniai kertvárosi hangulatú. Jól lehet itt haladni, arccal a körforgalom felé.
A busz érkezéséig tartó perceket a bakancsom további tisztogatásával töltöm és a megálló környékén botanizálok... Aztán megérkezik a szinte üres járat, és fejedelmi békében utazhatok rajta hazáig. Az eső ferde csíkokat húz a busz ablakára... de felőlem már eshet, én hazafelé tartok!
 |
Ez a pannon csiga nem bújt ki az esőre
|
 |
A tehénkék nem különösebben izgatták magukat a felbukkanásom miatt
|
 |
Idilli legelő a Rednek-völgyben
|
 |
Apácavirág - Nonea pulla
|
 |
Fehér árvacsalán - Lamium album
|
 |
Bíboros kosbor - Orchis purpurea. Védett faj
|
 |
Lankás, szép vidék ez
|
 |
Visszapillantás Sámsonháza templomára
|
 |
Bíboros kosbor - Orchis purpurea
|
 |
Ez lehet az, amit a térkép Rigógödör-pusztának említ. De persze csoda tudja, elég sokat bolyongtam itt, jelzést vesztve
|
 |
Közönséges birs - Cydonia oblonga
|
 |
Régi ház népi faragású homlokzattal Sámsonházán
|
 |
Táj Mátraszőlős határában
|
