Terep-járó

Tikdöglesztő, alamuszvirág, kokasharang, lókökörcsin... A nép nemigen kényeztette el szép nevekkel ezt a tavaszi vadvirágot. Nem csoda, hisz' amilyen szép, olyan mérges. Pedig ma már nem félni kell tőle, hanem inkább őt félteni. Védett növény, mégis van, aki gyökerestül kiássa, pedig nemesített, kertbe való fajtáit meg is lehet venni a kertészetekben.
Az őszi kikerics lila virágai búcsúztatják a vadvirágszezont, a leánykökörcsin lila virágai pedig köszöntik. Amikor még minden száraz, szürke, koratavaszi, akkor dugja ki bundás bimbóit a kökörcsin a száraz hegytetőkön, sziklák között. Bámulatos, hogy milyen tömött és puha ez a bunda, egyáltalán nem növényszerű. Hideg éjszakákon, deres reggeleken is megvédi a virágot a megfagyástól. Ahogy kisüt a nap, kövér és álmatag poszméhek kapaszkodnak rajta. A napfényben teljesen kitárulnak tenyérnyi, csodálatos virágai. Lila és sárga szemek pettyezik ilyenkor a kopárokat. Szára később felnyúlik, a virág megnyurgul, kiemelkedik a száraz gizgaz közül, szőrmegalléros nagy feje bókol a Nap felé.
A leánykökörcsin szerintem a hazai flóra egyik legszebb vadvirága - vigyázzunk rá!

Leánykökörcsin - Pulsatilla grandis

A tavalyi ősz "emlékei"...

Ujjas keltike - Corydalis solida

Tavaszi hérics - Adonis vernalis

Ibolya - Viola sp.

Húsos som - Cornus mas

Leánykökörcsin - Pulsatilla grandis

Egy érdekes színváltozat. Lila helyett világoskék színben. Leánykökörcsin - Pulsatilla grandis

Világoskék leánykökörcsinek. Pulsatilla grandis

Aki azt hiszi, hogy minden hóvirág egyforma, az nagyot téved. Hihetetlen a változatosságuk! A március 15-i szabadnapra azt terveztem, hogy a Budai-hegység lankáin felkutatok néhány - az ünnep szelleméhez illő - rebellis hóvirágot! Azaz, szokatlan kifejlődésű, furcsa, a megszokottól eltérő példányt. Úgy terveztem, a húsz kilométeres túra során azért csak észreveszek az út szélén egy-kettőt, a sok száz közül "kikacsintó" fura példányt. Ehhez képest a furcsaságok elbűvölő áradatával találkoztam...

"Dagi" és "sovány" kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Reggel van, nem sietek. Odakint szürke, borongós a világ, és meglepően hideg is van. De már annyira vágytam ki a szabadba, hogy muszáj menni... azért húzom kicsit az időt, mosogatok-vasalok, aztán irány a villamosmegálló. A Széll Kálmán téren "lovat váltok" - azaz, villamost, és elzötyögök vele egészen Hűvösvölgyig. Tele van botos-hátizsákos kirándulókkal, még ismerős is akad köztük. Hűvösvölgyben szerencsém van, öt perc múlva indul a 63-as busz Nagykovácsi felé, egy papírpoharas kávé még épp belefér...

Az utak szélén szép számban virít a védett kikeleti hóvirág

Nagykovácsiban a piros sáv turistajelzésre kanyarodok, nyári emlékeim szerint szép itt az erdő. Ahogy kiérek a település meredek utcái közül, a fák között egy másik világ fogad. Megállok, megérintek egy érdes, szürkésbarna törzset - ráhangolódok lélekben is az erdőre, és ahol vendég az ember, ott köszönni illik...
Hóvirágok itt is, ott is, fehér cseppek a barnás avaron. Más még nemigen bújik, viszont harsog, harsog a madárdal, harkálydobolás visszhangzik, ahogy lassan magam mögött hagyom a városi zajokat, az autókat, a kutyaugatást. Kövér, kékesfekete nünüke gyalogol komótosan az ösvényen, átlépem, biztos fontos dolga van... Kirándulók errefelé most nincsenek, zavartalan az erdő, próbálok hóvirágot fotózni, de kevés a fény... az égen vastag, szürke felhők, a csupasz fák szinte összezáródnak felettem, bajlódok a makro-előtétlencsével, ami szintén elég sok fényt elvesz - a fenébe is, hozhattam volna a kis teleszkópos állványt!

Utak kereszteződéséhez érek, egy jelzetlen szekérúton megyek tovább, sok ilyen van errefelé. Nem túl izgalmas, no meg fázom is, ezért szorosabbra húzom a hátizsákom vállszíját és kocogótempót diktálok. Csak a pocsolyák késztetnek fékezésre, meg néhány ritka hóvirág - hopp, egy "Galanthus nivalis forma isomicrochlamydeus"! (Archaikus hóvirág-forma, vagyis alkalmasint így nézhetett ki az ős-hóvirág. Olyan, mint Superman: kívül hordja az alsóneműjét. Külső pártaköre éppoly hosszú és zöld mintás, mint a belső "alsószoknya".) Kocogok, aztán fékezek a kisvirágú hunyorok megpillantásakor is. Fura kis zöld virágcsokrokat hajtott a föld, az egyik bimbóit mintha manókéz markolná.

Egy közelebbről meg nem határozandó helyen valósággal a csodák ligetére bukkanok. Pár négyzetméter, telisteli a vágyott ritka változatokkal. Mintha a teremtés alkotóműhelyébe léptem volna, a kísérletezés és a játékos kedv helyszínére. Hóvirág van egyfejű, van kétfejű... van, ami négyleplű, és van, ami szabályosan három, de a harmadik a "kupak" tetejéből nő ki. Van, amelyik virágot szabályosan beburkolja egy másik virág, találok szinte teljesen fehéret (lusus albus, a belső pártakör zöld mintája hiányzik), és olyat is, amit kívül is zöld minta díszít (viridapice vagy lusus pictus változat).

A Csergezán-kilátóhoz való közeledésemet messziről elárulja a kiránduló-áradat. A semmilyen, szürkés, nyirkos idő ellenére rengeteg kisgyermekes család és szerelmespár andalog az ösvényen, ki kutyával, ki kutya nélkül, mindenesetre nagy zajjal, vidáman. Itt már minden hóvirág-fotózásom közönséget vonz (elég mókás jógapozitúrákat tudok felvenni, hogy ne kelljen a sárba hasalnom). A négyleplű ("szirmú") példányt azért nem hagyom ki, bár ma ez legalább a negyedik ilyen. A kíváncsiskodó anyukával és kisgyermekeivel megbeszéljük, hogy ez olyasmi, mint a négylevelű lóhere.
A kilátónál nem időzök sokáig. Nagy a nyüzsgés, pár elvetemült még piknikezik is. Örömmel látom, hogy senki se szed hóvirágot, "tudjátok, ez az, ami az alcsúti arborétumban is van és védett".
Ismét kocogótempóban megyek lefelé, a Tarnai-pihenő felé, itt is rengeteg az ember és a kutya, tízóraiként elrágcsálok némi aszalt gyümölcsöt, aztán útba igazítok két, GPS-el bajlódó leányzót a kilátó felé - mintha nem lenne tízméterenként felfestve a jelzés... Megsimogatok egy boxert, aztán egy-két elágazás után rátérek a zöld kereszt jelzésre, ami már velem marad Normafáig. Hirtelen elmarad mögöttem a vásári hangulatú felvonulás, ismét körülvesz az erdő csendje. Itt is csodálatosak a kisvirágú hunyorok, egy-egy keltike is tápászkodik már.
Az út a budakeszi műútig elég hosszú, viszont nem túl izgi, gyér erdő váltakozik sűrű, felsarjadzott ligetesekkel, a fakitermelők teherautói mély árkokat vájtak bele, az árkokban ott az elmaradhatatlan sár is. Amikor felbukkan mögöttem vagy hét színpompás ruhákba öltözött kerékpáros, és félrehúzódok, ezt mind a hét megköszöni - az egyikük egyetemi tanár, mint később kiderül.
Ballagok tovább a madárdalos csendben, kicsit unatkozom - az ég továbbra is bágyadt-szürke, nincsenek fények, jobb híján lefotózok egy tavalyról maradt gomba-kövületet - a sárgult szalmaszálak úgy csüngnek róla, mint a rasztahaj - meg valami kidőlt fát, ami olyan, mintha anakonda kúszna át előttem.
A műút után jön a vizsla. Hatalmas, izmos jószág, masszív nyakát megvakargatom, jön a gazdája is - az iménti biciklista, beszélgetünk a kommunikáció oktatásáról, a vizslák szokásairól. Nem sokkal később ismét "kutyás" kalandom van, a Pusztatemplom-mezőknél két agár szegődik mellém. Megint sok érdekességet tudok meg az agarakról, az állat hosszú, nedves orrát a tenyerembe dugja, szuszmákol egyet és szalad tovább. Távolabb ott áll a két monumentális mamutfenyő. Nem gondoltam volna, hogy ezek tényleg ekkorák!
Budakeszin teszek egy kört. Nem szándékosan, egyszerűen furán vannak felfestve a jelzések. Ismét a mamutfenyős réten kötök ki, nem akarok hinni a szememnek. Viszont láttam egy óvilágian bájos részét a településnek, így végül is nem bánom a kört. A buszállomás után megint egy unalmas aszfalton ballagás jön - sűrűn elhúz mellettem egy-egy autó, várom már, hogy vége legyen ennek a résznek, és a zöld kereszt jelzést ne villanyoszlopokon, hanem fák törzsén lássam... Végre! Tábla jelzi, hogy Natura 2000-es területre értem, mégpedig a Mária-szakadékba. Itt még sosem jártam, ami bizonyítja, hogy még a közelben is lehet új dolgokat felfedezni... Megcsodálom a két sziklát, amit mindha egy óriás hasított volna ketté egy bárddal, és tudom, hogy valami kis barlang is volt itt valaha... alkalmasint régi, pogány kori kultuszhely lehet, ami aztán Mária-kegyhellyé vált, különös hangulata van. Különleges a mikroklímája is. Ahogy nézegetem a mohos, páfrányokat lengető köveket, az a benyomásom támad, hogy valaha itt víz is folyt. Szinte sötét van itt a nyirkos szurdokmélyben. Hóvirág bőven akad errefelé, és a sziklák között mintha egyenesen odakészítették volna őket a fotózásra. Szebbnél szebb "beállítások", hátterek, színek - csak ne lenne ilyen borongós, sötét az idő! Jólnevelt turistaként az ösvényen maradok, és így is rengeteg a látnivaló. Még különlegességet is találok: egy csokor "isomicrochlamydeust", valósággal mesebeli virágnak látszanak.
Sajna a település egész közel van, a szurdok peremén kerítések húzódnak, a hátsó kertekben pedig autóroncsok enyésznek a szokásos szemét és "jó lesz az még valamire" típusú autógumik és építési hulladékdeszkák társaságában... ejj, nem kéne ezt.
Ahogy kijutok a szurdokból a "faluszélre", érezhetően több fokkal melegebb lesz. Innentől megint sokasodik a nép, és elég beszédesek - a kelleténél többet hallok politikáról. A nemzeti ünnep előhozza ezt a témát... Szedem is a lábam, a makkosmáriai kegytemplom csúcsa az ég felé bök a vityillók tetői felett, a réten valakik szalonnát sütnek - ínycsiklandozó, most jut eszembe, hogy én csak az aszalt gyümölcsöt ettem... Hamar felérek Normafához, kicsit kékül az ég, aztán hirtelen szél kerekedik és szinte vihar előtti módon elfeketedik... de akkor már a kezemben a forró, frissen sült lángos.