Egy kirándulás, ahol az elején majdnem visszafordultam a buszmegálló felé, de aztán mégse. És, nem bántam meg...
Ahogy a busz kapaszkodik felfelé a kanyarokban, felbukkan a köd - tulajdonképpen beérünk a felhőbe. A tépett, fehéres szürke felhőrongyok súrolják a bronzbarna erdő tetejét. Belemerülünk, orral felfelé, mint egy felszálló repülőgép.
Dobogókőn a két vidám néni optimista módon a kilátópont felé veszi az irányt, majd felszívódnak a ködben. Én meg sem kísérlem... nekivágok azonnal jobb kéz felé. Irány a "sífutó út".
Senki és semmi nem mozdul, a Zsindelyes előtt molinót lenget a szél, miszerint nyitva a hely - ez nyilván nem igaz, be van most zárva minden, de minden a vírus helyzet miatt. A szálloda romjai, a betört üvegek most különösen vigasztalan hangulatot keltenek. Mintha én lennék az utolsó ember a Földön, egy nagy háború után.
Köd van és fúj a szél - furcsa kombináció, az ember azt gondolná, "a szél elfújja a ködöt", de nem, viszont lerázza az ágak végén lecsapódó féldecis vízcseppeket. Egy az orrom hegyén robban szét, a következő az objektívem csúcsát választja. Inkább becsomagolom a kényes masinát, és fejemre húzom a kabát csapzott műszőrmével ékesített csuklyáját. A lecsupaszodott ágak között furcsa, sivító-zúgó zenét játszik a szél.
No hát akkor, vágjunk bele! Elszánom magam, mégse megyek vissza a buszhoz, és lassan a kedvem is megjön. Főleg, ahogy szélvédettebb hegyoldalba érek. Lábam alatt nedves, puha avarszőnyeg, mellettem élénk színekben felragyogó szederbogyók, távolabb nézve kísértetté fakuló fák a ködben. Szép. Ahogy haladok az ösvényen, a dolgok kiszínesednek, ahogy a közelükbe érek. Sárga, hosszú füvek... egy-egy makacsul zöldellő mogyoróág... kénsárga bükkfalomb, bronzbarna tölgylevél.
És már nem csak a szél zúgását hallom. Azt hinné az ember, hogy ilyen vigasztalan, ködös, hideg recergésben a madaraknak sincs kedve mozogni... de nem, egyszercsak észreveszem a fürge, ide-oda reppenő kis alakokat, a cinegék életvidám "reccsenéseit", fejem felett homályos sziluettek: valami galambféle csapat repül el hangtalanul. Amott szinuszgörbét ír le a levegőben valami, majd egy fatörzsre tapadva landol. Felfelé és körkörösen ugrál a törzsön, erős csőrével ide is, oda is koppant. Nagy fakopáncs! Fekete-fehér kabátja mintha sok mosásban szürkült volna meg. Beleolvad a ködös háttérbe.
A Király-kúti kunyhó most elhagyatott. A tűzrakóhelyen széndarabok áznak a megült vízben. Eszembe jut egy itteni eltévedés... a találkozás a rókával, a mellettem lecsapó barna ragadozómadár, a hatalmas, levedlett siklóbőr, amit itt láttam egyszer. Az út nem is csúszik annyira, mint feltételeztem, "Tátra-járt" bakancsom talpa jól fogja a talajt.
Lent a forrásnál csend fogad és intenzív gombaillat. A korhadó tönkökön mindenfelé gombákat látni - kicsiket, reszketeg, vékony száron... hullámzó, kövér, pecsétviasz-piros kalapúakat, nyálkás porcelán-fehéreket.
Ahogy lefelé ballagtam, kiértem a ködzónából. Kicsit sajnálom is. Valami különlegesen meghitt, szinte intim hangulata volt a ködös erdőnek. Átgondolom útitervemet: most teljesen felesleges felmásznom Prédikálószékre, nyilván ugyanúgy nincs kilátás, mint Dobogókőről. Indulás előtt reménykedtem abban, hogy a ködlepel fölé érve kék ég és napfény fogad, de erről szó sincs. Bal kéz felé indulok hát, a piros sáv jelzésen, Dömös felé.
Rengeteg a gomba a fák alatt. Sajnos nem értek hozzájuk, csak megcsodálom változatosságukat. Megint változtak a színek: az uralkodó tónus a bronzbarna és a vakító smaragdzöld. A bronz avarból méltóságteljesen vonuló flottaként emelkednek ki a zöld mohával lepett vulkanikus sziklák. Itt lent a patakvölgyben nincs szél, és egész kellemes lett a hőmérséklet is. Élvezem, hogy bőven van időm, sehová sem kell sietni: Dömösről óránként megy busz Pestre.
Szinte sötét van itt lent, kétfelől a völgy fala öleli a patakvölgyet, amiben nincs is patak, de az erózió hajdani hatalmas erőket sejtet. Felragyognak a színek: zöldek, sárgák, vörösek, ahogy óvatosan lépkedek az avarral borított úton. Itt-ott a vaddisznók is alaposan feltúrták. A bükkök szürke törzse, akár az elefántbőr, ráncos. Öreg kezekként kapaszkodnak a gyökerek a vékonyka földbe. Csend van, aztán megérkezik a vidám csilingelés: a vékonyka ér, patakocska odalent. Kőről kőre zubog le, pirinyó vízesésekkel
A neve Malom-patak, természetesen, valaha minden patakon volt vízimalom - bár hogy ezt a épphogy kis vizet hogy tudták befogni a hatalmas kerekek hajtására, azt el sem tudom képzelni. De biztos megvolt a módja, a régiek értettek hozzá.
Süpped az avar a lábam alatt, összehajló ágak gótikus szövevénye alatt lépkedek... Lombtalan katedrális! Itt-ott pajzsikák hajbókolnak, sehol senki. Szédítő érzés: enyém az egész erdő!
Leérek a műútra, forgalmas kirándulóhely ez amúgy, balra a Rám-szakadék, jobbra a Vadálló-kövekhez vezető meredek ösvény. De most csak egy erdészeti jármű zakatol el mellettem, megrakva rönkfával. Kicsit odébb a favágókat is észreveszem két masszív ló társaságában. Itt az erő számít, kérem, és nem a kecsesség!
Elhagyatott a kápolna környéke is, bezártak a kis büfék - de finom rozét ittam itt egyszer! - a kisállatsimogató birkái mozdulatlanságban versenyre kelnek a szikladarabokkal. Tehén nyalogatja anyányi borját gyengéden. A fák között parányi madár: ökörszem ugrál.
Szinte felhőként érzem, hogy visszaérkeztem a "civilizációba". Senki sem tudja, nem lesz-e teljes, nappali kijárási tilalom, vajon lehet-e majd sétálni a természetben egyáltalán... és hogy mi lesz velünk? Érzékelem az aggodalmat és az ingerültséget a levegőben, akár a fafűtés füstjét.
Parányi madarak nyüzsögnek a falu szélén: többféle cinege, de látok vörösbegyet és mezei verebeket is. Ők teszik a dolgukat, készülődnek a télre, mit nekik a kétlábúak járvány-helyzete...
A sárga busz pontosan érkezik. Élvezem, hogy időmilliomos vagyok, hogy ez a busz csigalassú, és hogy van egy jó angol krimi a hátizsákomban, amit igazán gondtalanul olvasgathatok egy kényelmes ülésen, miközben a fűtés melengeti a lábamat. Másfél óra szabadprogram. Kinyílik az ablakon túl a Dunakanyar látképe, a vízparti fűzfák keskeny, sárga, lelógó levelei, a Duna tompa zöldes szürkéje - maga a történelem, az állandóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.