Terep-járó: Évszakok határán: zúzmara-séta Normafán

2020. november 27., péntek

Évszakok határán: zúzmara-séta Normafán

Egy pompás november végi hétköznap... ami attól pompás, hogy szabadnap a számomra, mert egyébként általános szürkeség, nyirkosság és depresszió uralja a várost. Úgy tervezem, az időseknek szánt vásárlási idősávot inkább fent töltöm a Normafán, egy kis fotós sétával, és majd utána megyek bevásárolni. A hátizsákomba jó sok minden belefér!

Nem volt annyira egyszerű, mint gondoltam... Lejárt a bérletem! Sebaj, veszek a Nyugati aluljáróban... amiről kiderült, hogy átépítés miatt zárva. Tovaballagok a Blaha Lujza térre, aztán immár a friss bérletszelvény birtokában irány a budai oldal, a Széll Kálmán tér. Itt meg a 21-es busz végállomását nem találom építkezés miatt. Ahh, Budapest, te csodás, itt az élet csupa fény, ragyogás!

Korai juhar - Acer platanoides

Mondanom sem kell, hogy a Normafán is építkezés van, de legalább a buszmegálló stimmel. Innentől enyém a pálya. Kocogók, kutyasétáltatók most is akadnak, de nem túlzott a tömeg. Ez a jó a hétköznapban. A lángosos és réteses bódé mellett megnyitott egy kürtőskalácsos is. Jóféle etilvanillin illat lengi be a zúzmarás vidéket.

Bóklászok hát... elsétálok egészen az Erzsébet kilátóig, és elámulok azon, hogy a minimális mikroklimatikai eltérések mennyire más és más zúzmaraformákat eredményeznek. Emitt, a szirtperemen szélfésülte fehér zászlók ékeskednek minden vékony ágon... amott, a szélzugban inkább fehér tüskéjű sündisznóvá változtak a bükkfa rőtbarna levelei.

Élő rézkarc, egy kis színes akvarellel, ahogy a természet végighúzta rajta színes ecsetét...

És a színek! Még tart az ősz fináléja... A mogyoró ragaszkodik a zöld színhez, a mezei juhar a kénsárgához. A szürke kérgű bükkök aranybarna leveleket csörgetnek. Finoman, alig hallhatóan peng a fagy, peregnek a jégtűk. Főleg, ha a fürge cinegék rúgják le őket a sétálgató ember nyakába!

Dolmányos varjú sétál igazi századelős kisbírói dölyffel, mellét kidüllesztve... kékcinege csapat száll el előttem cikázó villanásként. Odalent a várost csak sejteni lehet.

Imitt-amott a fák között ködgomolyok henteregnek... az avar nedves, és némely fatönkön smaragdzöldben ragyog fel a moha. Hol erre, hol arra bóklászok, attól függően, hol látok-sejtek valami érdekeset. Micsoda szabadság! Nem sietek sehova!

Így aztán szépen kezd is rám sötétedni... az aranyló, jégkoszorús lombok megfakulnak, a ködfelhő előgomolyog, félhomályba borítja a fák ágainak kusza szövevényét. No irány vissza, a buszmegálló felé!

Lent, a városban ismét szürke falak, maszkot viselő emberek... de egy másik busz ablakából vidám tinicsapat integet felém. Visszaintegetek. Nincs minden veszve...