Terep-járó: Sártúrás a bronz erdőben: Kéktúra Nógrádtól Katalinpusztáig

Erre a hétvégére ismét jutott egy darabka a Kéktúrából! Ezúttal a Nőgrád és Katalinpuszta közötti szakasz került sorra. A pecsétgyűjtő társaság ismét invitált, én pedig elfogadtam a meghívást. Egy ilyen búbánatosan szürke, decemberi napon - még ha Ezüstvasárnap is - mi mást lenne érdemes csinálni, mint egy jót kirándulni? A táv nem hosszú - alig 15 kilométer - így volt, aki családostul jött, én pedig - mint mindig - nyakamba akasztottam a fényképezőgépet.

Szinte valószerűtlenül élénk, meleg színpompa december közepén

Ó, emeletes vonat! Rácsodálkozok a szupermodernnek ható szerelvényre a Nyugatiban, igen, tényleg ez fog indulni Vác felé. Megkaparintom a jegyet az ideiglenes, mobil pénztárban - a jegyeladó kapásból tegez és "aranyos"vagyok, szerinte, nahát csak látna meg a maszk nélkül!

Ez is Kéktúra hangulat!

Előreballagok, mert tudom, hogy Vácott hol szokott állni a kis piros vonatocska, ami elzötyög majd velem Nógrádig. Nem is találkozom ismerőssel, királyi magányban üldögélek az emeleti részen - innen pompásan rá lehet látni a rendetlen hátsó udvarokra, és a hajléktalanok kalyibáira, amiket már nem rejt a lomb. Szürke ködpára hempereg - ha a Duna felé pillantok ki az ablakon, élesen látom a kontúrokat, még tán az ég is kék, ha pedig jobbra nézek, szürke és ködös a vidék. Mintha a vasúti sín lenne az éghajlatválasztó, vagy mintha két különböző filmet vetítenének a két oldalon...

Százhússzal száguld az emeletes vonat, keresztül Alsógödön, Felsőgödön, sőt a középső Gödön (Főgöd?) sem lassít. Vácon le - a modern vonat ajtaja riasztóberendezés-szerű hangokat hallatva nyílik, aztán irány a jól ismert "Piroska". Hát, időutazás! A két vonat "életkora" között több, mint fél évszázadnyi különbség lehet, és egyébként is, ez egy ipari műemlék. Na meg a sínek is.

Meg is telik, többek között egy spanyol fiatalokból álló osztálykirándulás-félével, talán kéttannyelvű iskola lehet, hiszen turisták most a járvány és a határzár miatt nincsenek. Élvezem a fiatal srácok társaságát, a spanyol csacsogást, ami körülvesz, egész sokat értek is belőle, és azon kapom magam, hogy kezdek spanyolul gondolkodni - érdekes dolog, ez, hamar átveszem, ahol épp járok, és mindig egészen más gondolatok jutnak eszembe, mintha magyarul gondolkodnék. Minden nyelvnek külön "lelke" van, az egyszer biztos!

Kicsit "semmilyen", de "lesz ez még szebb is" faluszéli erdőrész Nógrád közelében

Nógrádon meglepő mennyiségű kirándulót ont ki magából a kis kétkocsis szerelvény. Ebből az egyik társaság mi vagyunk, el is készül a csoportkép a kéktúrás bélyegző és térkép mellett. Felemás szemű kutya bámul, fekete vetési varjú lohol át lomha léptekkel a síneken.

Indulás! Először a falu emelkedő, egyenes aszfaltútján kell felballagni - ez a szakasz ismerős a Lokomotív túráról. Aztán jön egy jó sáros szakasz egy kaszálórét peremén - a drótkerítés túloldalán rackajuhok rágják a száradó füvet - és a sár nem akar szűnni később sem. Beérünk a jellegzetesen jellegtelen faluszéli erdőbe, vagyis inkább susnyásba, ahol a lombjavesztett, vékony törzsű fákra görcsös liánok tekerednek. Örülök, amikor kibukkanunk egy rétre - bár ez is jó sáros - mert tudom, hogy most emelkedő jön, és végre szép erdő, tekintélyes fákkal.

Ezeket a fákat talán a kosárfonók nyírják?

Élvezem a kapaszkodót, a többiek lemaradnak mögöttem - ritka élmény - szemem fotótémák után kutat. Bronz, barna, és szinte vakító smaragdzöld színek villóznak, meglepően élénk tónusokban a borongós ég alatt. Hallom a fekete harkály "klüklüklü" kiáltását és a hollókat, de megpillantani nem sikerül egyiket sem. Küzdök a sárral, csúszik. Valahol a magasban repülőgép zúg, sőt mintha egy helikoptert is hallanék, de látni nem lehet semmit. Orromba száll a nedves föld, az enyésző avar, a gombák jellegzetes illata. Otthon vagyok.

Szinte vakítóan smaragdzöld a moha

Egyre emelkedik az út, végre kis nyitottabb részre jutok, ahol körbepillanthatok. Távolabb felhőben tűnik el a felmagasodó hegy, örülök neki, szeretem a ködöt. A fák rájuk száradt bronzvörös lombja - talán csertölgyek ezek? - valami hihetetlenül vakító bronzos-narancsos vörösben villódzik. Amott a bokrokon, amik egy irtás nyomán sarjadtak, csipkebogyók fakadnak. A kutyabenge fekete bogyói súlyos harmatcseppeket dajkálnak, minden cseppben fejjel lefelé tükröződnek a fák. Ámuldozok kicsit, amíg bevárom a többieket.

Ismét felfelé vezet a Kék, a fák törzsén szinte világítanak a ropogós-friss felfestések. Valóban beérünk a ködzónába, tetszik. Megfakul a fák bronzszíne, a moha zöldje. Igazi mesevilág, a széltől girbegurbává váló törzsek, szövevényes ágak világa.

Valamiért, akárhányszor itt járok a Lokó-pihenőnél, sosincs igazán "jó" idő, mármint ahhoz elég jó, hogy láthassam a panorámát. Most is csak pár méterre lehet ellátni. A társaság előszedi a kéktúrás füzeteit - az itteni bélyegzőhöz bélyegzőpárna is tartozik, szépen feltelítve festékkel, ez sincs mindenütt, a rutinos kéktúrázók magukkal hordják a bélyegzőpárnájukat. De itt nincs rá szükség. Aztán előkerülnek a szendvicsek, kulacsok, és megérkezik egy másik kéktúrázó társaság is. Én elbóklászom fotózgatni egy kicsit. Sokféle gombát látok, a Júdásfüle-gombák egészen csodásak. Itt a fának is füle van! Kezdek fázni is, ahogy megálltunk, kabátom alá kúszik a ködös nyirkosság, el is indulok még a csapat előtt, de már ők is cihelődnek...

Még a ködös, december közepi erdőben is vannak élénk színek!

Hosszú, egyenes, viszonylag monoton, de legalább igen sáros szakasz jön. Mondjuk nincs okom panaszra, jöttem itt már le lefagyott tükörjégen is, ahhoz képest ez smafu. Azért a kamáslit felvehettem volna... Némely szakasz kifejezetten szeretné megkapni a túracipőmet is, úgy kell huzakodni rajta: nem adom!

Hollópár - Corvus corax

Pazar zuzmók állítanak meg egy-egy csodálkozó pillantásra. Mintha Mikulás-szakállat eresztettek volna a fák. A csapat ismét lemarad mögöttem, és már elkezdem kalkulálni, melyik buszt fogjuk elérni Katalinpusztán.

De először is Magyarkút jön, és az itteni bélyegzés. Vigasztalan, szürke, sáros világ, ameddig a szem ellát. Ráadásul innentől aszfalt. Az út szélén megyek, hogy a magasra sarjadt füvek letisztíthassák a túracipőmet. Nem sietek: mögöttem a társaság se rohan, minek túl korán érni a buszmegállóba? Így aztán ballagok, nézelődök: emiatt a pettyegetett tüdőfű áttelelő tőlevelei ragadják meg a figyelmemet, amott a harkály kopácsolását fülelem: közelről szól, hol lehet? Végre sikerül megpillantanom a fekete harkályt, de lefotózni - persze - most sem sikerül, valósággal incselkedik velem, mindig a fatörzs túlsó oldalán van, ki-kikukkant világos szemeivel, szinte nevet rajtam.

Lovasok haladnak el mellettem, némelyik lovon nincs is nyereg, hanem vastag, gyapjas birkabőrt vetettek át a ló hátán. Szép, masszív, erős állatok. Patájuk kopog az aszfalton - autót egyet sem láttam - aztán lekanyarodnak egy mélyen meghúzódó, hosszú rétre, és onnantól már nem hallani őket, csak látni, ahogy eltűnnek a remegő párában, mint valami látomás.

A szeder a legszínesebb folt a téli erdőben

Megállok az Aranyos-kútnál, bevárni a többieket, de sehol sincsenek. Furcsa érzés. Próbálok még lassabban haladni, mint eddig, és ez a taktika beválik. Örülök, amikor az úton magam mögé pillantva meglátom a színes télikabátokat.

Szendehely előtt az út érint egy kis, erdei kápolnát, aztán már bent is vagyunk a szép, rendezett házak között. Mind új, emeletes. Már csak a buszmegállót kell megtalálni, de az is itt van, a főút mentén, elég egyértelmű. Érdekes a helyhez kapcsolódó régi túrákról hallani, amikor itt még nem volt más, mint egy csárda... A buszmegállóban aztán előkerül még némi, körbekínálható csokoládé, ismét előpecázom a maszkot a zsebemből... A busz pontosan érkezik, nincsenek is rajta sokan, élvezem a fűtés melegét.

Szalad a busz Vác felé... amott, a Duna felett meghasad a felhőpaplan, és ferde fénysugarak nyilaznak a Vöröskő felett. Utoljára a Tátrában láttam ilyen fényjátékot... Mégiscsak látom ma a Napot, még ha csak egy pár percig, lemenőben is. Szép ez a búcsúkép a mai nap végén!