Terep-járó: Intersport Túranap a Pilisben, 2015.

Ködös, didergős, szmogos pesti reggel... mégis örömmel kapom fel a hátizsákomat, mert ezen a november hetedikén egy sajátos "felvonulásra" megyek: teljesítménytúrára, 30 kilométeres távon. Ez a Csillaghegy-Kevélyek-Csobánka-Pilisborosjenő-Csillaghegy körtúra a maga színeivel, tájaival régóta az egyik kedvencem.

Valószínűtlenül sokan nyüzsögnek a csillaghegyi iskola udvarán, a tornapályán ott állnak a kék regisztrációs sátrak, hangszórókból harsog a szpíker hangja, a futók már bemelegítenek... kell is a melegítés, négy fok van.
Közel negyedóra, míg lezajlik a futók rajtja, aztán az én rajtszámomon lévő vonalkódot is "lecsippantják" a szervezők, biz' olyan ez, mint a pénztárnál a teszkóban, itt az időméréshez kell. Indulás! Fázó kezeimet a kabátzsebbe süllyesztve szedem a lábam, előttem-mögöttem ködbe vesznek a csillaghegyi utcák. Felfelé, mindig felfelé a meredek aszfalton, kicsit álomszerű az egész. Aztán végre vége az aszfaltnak, itt vagyok a Róka-hegyi kőfejtőben, ködharmat csillog a még mindig virágző kénsárga magyar repcsény szirmain, a csipkebogyók akár rubin vércseppek, ragyognak a bokrokon. Lépcsők sokaságán kaptatok felfelé - emlékszem, pár éve még ki kellett állnom zihálni, elengedni az utánam sietőket - most szinte fel sem ébredtem még, és már fent is vagyok, fázó ujjaimmal a fényképezőgépet szorongatva, mert egymást követik a remek témák. A szirtek valószínűtlen formákban bontakoznak ki ködből, utoljára akkor láttam ilyet, amikor a Rax-Alpokban másztam hegyet. Fiatal vizsla tekereg el a lábam között, egymást követik sorban a túrázók, a ködből tompán és egyre távolabbról hallatszik a szpíker buzdító hangja... Fekete madár röpül el felettem elmosódva, a vizsla felkapja a fejét és vakkant, felharsan a dallamos krooó, krróóóó! kiáltás - holló!

Néhol oszlik a köd, óaranyszínekben ragyognak fel a lombok, aztán ismét összezárul és imbolygó szürkeség vesz körül, ami valahogy még hangfogóként is működik. Nedves, aranyló lombavaron lépkedek, és örömmel veszem észre az apró, kései virágokat az út mentén. Lekuporodok, hogy egy csinos harangvirágról közelképet készíthessek - ez már sok a kíváncsi vizslának, vajon mit csinálhatok, fellök és fejjel beleszállok a harangvirágba, de közben kattintok - így születik az út egyik legjobb fotója...
A Puszta-hegy előtt húzódó sík részre kiérve ismét megsűrűsödik a köd, az út két felén villanypásztor kerítés, a futók egy másik álomból érkező alakokként bukkannak fel és tűnnek el ismét. Kíváncsi lovak bontakoznak ki a ködből - meseszerű! Különösen, amikor a sápadt napkorong is átüt a ködön - ahogy visszanézek, az úttól jobbra kékül az ég, az úttól balra gomolyog a köd, visszavonultában csápjaival tapogatózik a bokrok között... olyan, mint egy filmforgatás, teljesen valószínűtlen. A pókhálókat gyöngyfüggönnyé varázsolta a köd, a vadvirágok színek egészen finomak, homályosak - van rózsaszín imola, halványsárga vadrezeda, világítóan fehér mécsvirág és tányéros cickafark.
Irány előre, az ürömi tanösvényen, a műút után megint felfelé, jó kis köves vízmosáson. A tíz kilométeres futás résztvevői már visszafelé szökellnek kőről kőre. Sok itt a vadvirág, különlegességek is vannak, itt-ott sárga törpezanót nyílik, a köd valahol lemaradt - egyre kékebb az ég, egyre élesebbek a színek, csodálatos! Vajszínű ördögszem, halványlila mezei varfű, élénk kék katáng virágzik mindenfelé.
Az ellenőrzőpont után végre igazi erdei ösvény jön, a piros sávval jelzett út, ami felvisz a Kevélyekre. Fehér mészkősziklák ütik át a föld testét, felettem kéken ragyog az ég, jó tempóban tudok haladni a fotózgatás ellenére is. Itt-ott kilátás is nyílik, egyik hegyhát a másik mögött emelkedik ki a ködtengerből, mint a szigetek. A fehér sziklák közt a kék ég felé néző aranysárga naprózsák emelik fel kecses fejüket, körben piros és sárga lombok. A Kevély-nyeregben már ismerősként integetnek a pontőrök, hja, már negyedszer jövök... A pecsételés után lefelé kanyarodik az út és a kék sáv jelzésen haladunk. Itt már csak a "hosszútávosok" mennek tovább, mégse gyérül igazán a túrázók száma - biztos, hogy idén jóval többen neveztek, mint eddig. Az idő is csodálatos, a fák csíkos árnyékokat vetnek a bronzbarna avarra, itt-ott apró gombák is nőnek... ismerős az út a Pálos70-ről, akkor még alig színesedett a világ... Szintbe kanyarodik az út Csobánka előtt, ez amolyan "pihenő" szakasz, az ég kinyílik felettem, de megkopnak az árnyékok: a Nap homályos páraréteg mögé bújik, az égen pókhálószerű felhők futnak át... Messze előttem és mögöttem látok túrázókat, körbevesz az eltéveszthetetlen tájkép.
Lila ligeti zsálya, élénkrózsaszín dunai szegfű, rózsaszín imolák szegélyezik az út szélét. Még a tüskés vadszeder is virágzik...
A Szentkút, mintha alváshoz készülne - micsoda nyüzsgés volt itt a Páloson! Most avarpaplan borítja a padokat, néhányan uzsonnáznak, pecsételés, mély csend, nedves avar illata száll.
Csobánkára érve megajándékozom magamat egy kapucsínóval, mert tudom, hogy most megint meredek kapaszkodó jön. Árnyékok már nincsenek, beborult az ég, a vastag felhők miatt olyan, mintha már késő délután lenne, sötétedne... pedig hallom a déli harangszót.
A Mackó-barlanghoz vezető meredek ösvényen sok a kiránduló. Egész családok, vidám társaságok, két kislány felujjong az utamat szinte végigkísérő vizsla láttán, a rajongás kölcsönös - "rámcsapott a farkával!", hallom, amikor ellépkedek mellettük a keskeny ösvényen... Örülök, amikor egy kései enyves zsályára bukkanok, egészen hatásos képet sikerül róla készítenem ebben az alig-fényben. A barlangnál nem időzök sokat, eltűnődök az ősemberen, talán már a neandervölgyiek is laktak itt, amikor tényleg medve élt a Mackó-barlang tájékán... Pár lépés, és ismét fent vagyok a Kevély-nyeregben, igencsak kimelegedtem, a kabát rég a hátizsákba gyömöszölve utazik velem. Újabb pecsét, aztán jöhet a kacskaringózás lefelé, az "Egri vár" felé. Itt is nagy élet van. Egy kiránduló megkérdezi, minket, rajtszámos népeket vajon egy egyház, vagy egy bank szervezett-e ide, mert ki más tudna ennyi embert megmozgatni? :-)
Tábortűz, "hagyományőrző" sátrak, gyerekek, kutyák, kirándulók a csepergőssé váló időben. Liláskék macskafarkú veronikát fényképezek, lehetne sok mást is, de alig van fény, legalábbis a makrózáshoz kevés a szinte alkonyi sötétség. Azért a Teve-sziklát - mint mindig - lefényképezem. Bizarr formái rózsaszínűek, szinte él, ahogy kibontakozik az általános, szürke nyirkosságból.
Pilisborosjenő határában, egy bódéban megint iszom egy kávét - forralt bor is akad - jópár túrázó "leakadt" itt néhány percre, virítanak a rajtszámok a levetett hátizsákokon. De nem is kell sietni, jócskán szintidőn belül vagyunk.
Eladó szőlős mellett megyünk el, édes, érett szőlőillat ül a sűrű, párás levegőben. Itt találok az árokszélen egy rendellenesen kifejlődött vadvirágot: vörösesrózsaszín helyett fehér Trifolium pratense, réti here ez, "gyűjtöm" az ilyen ritkaságokat.

Szalagozással jelzett, eldugott ösvények jönnek - szeretem az ilyen terepet - gyorsan is haladok rajta, egészen a Kő-hegyi bányánál lévő ellenőrzőpontig, ahol valamiért "sziasztok"-kal köszönnek nekem. Aztán le a nyílegyenes, öklömnyi kövekkel tagolt tanösvényen, majd megint a műúton is, aztán az elágazásnál nem a Róka-hegy, hanem Ófalu felé fordít egy rendező meg az igazán nagy bőségben elhelyezett irányító táblák egyike. Igazi városszéli világ: ősrégi, bilikékre festett szovjet Zil teherautó, szemétdombon turkáló kecske, az úton keresztbe sorjázó birkák, kidobott autógumik. Ideje visszavenni a kabátomat - örömömre egy elfeledett műzliszeletet is találok a hátizsák alján, az útszéli bozótból előbújik egy fekete kismacska. Nemcsak hagyja magát megsimogatni, de még harsányan dorombol is a kezem alatt, ahogy néz fel rám borostyánszínű, nagy szemeivel.

A Rézüst utca képezi az utolsó, undok kis emelkedőt, aztán panoráma nyílik Békásmegyerre - a ködből panelházak sora emelkedik ki, mint a skatulyák - sok az eladó, keskeny telek itt is. A régi, félig-meddig lakatlan és düledező városszéli házikók panorámás, új építésű villákkal váltakoznak. Fényképezőgépemet a kabát alá rejtem a finom szemű eső elől, ami fényes lakkal von be mindent, és észrevétlenül képes átáztatni mindent. Ismét hallani lehet a távolból a szpíkert, hol halkabban, hol erősebben, aztán el a villanytelep és egy focipálya mellett, a labda döndülve vágódik a betonhoz - felcsillannak a digitális számok a célkapun, meg is érkeztem.
Az iskolaudvarban nyüzsgés, zsíroskenyér hagymával, "napközis tea" műanyagpohárból, zene a hangszórókból, befutócsomag-osztás, ahogy látom, müzliszelet van benne. A futók eredményhirdetése régesrég lezajlott már, a dobogón mások fényképezkednek, a szpíker rendületlenül beszél az elkövetkező programokról... Átható hagymaszag, megkapom az oklevelet és a kitűzőt, mögöttem hallatszik, hogy "még fél óra van hátra a szintidőből", szeretek ilyet hallani, én a közismert csiga.
Valahogy még el sem fáradtam... Jó nap volt!