Terep-járó: Ciklámen-kereső szurdoktúra a Bakonyban

Ami azt illeti, már a nyár elején terveztem, hogy felkeresem a Hódos-ér és a Cuha-patak szépséges szurdokát, de erre nem került sor. Most viszont megláttam pár mesés fotót, amik a bakonyi, vadon élő erdei ciklámenekről készültek, és rögtön úgy gondoltam: most van itt az ideje egy látogatásnak...
A Hódos-éri, védett ciklámenes erdő holléte nem mondható titoknak, hiszen a Cartographia turistatérképén is olvashatjuk, legalább fél centis, piros betűkkel. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy a ciklámenek a valóságban nem ott vannak, ahol a térkép írja :-) És ez talán nem is baj, egy ennyire látványos, kiásásra csábító szépségű ritkaság esetében.

Erdei ciklámen - Cyclamen purpurascens

Hétfő reggel, a nyár utolsó napjainak egyike... jaj, de nincs kedvem felkelni! Az se normális, aki egy "nyavalyás" vadvirág miatt kivesz egy nap szabadságot és rászánja magát ennyi vonatozásra... Aztán ahogy ébredezek, készülődők, erőt vesz rajtam az a bizsergős, kaland-váró izgalom, ami a felfedezés örömével jár együtt. Odakint lassan világosodik, kihalt még a Széll Kálmán tér, alig lézeng néhány ember a lepusztultan retró Déli pályaudvaron. Elkortyolok egy papírpoharas kávét, megtárgyaljuk a bódéban ácsorgó lánnyal a németországi munkavállalás nehézségeit és hogy milyen jó dolog is a ropi. Hátizsákomba alma kerül és egy szalvétába bugyolált fasírtos zsömle, mert szeretek veszélyesen élni...
A vonat, ahogy elhagyja Kelenföldet, ködpászmás réteken fut, a kelő Nap aranyszín páralepleket terít a hullámzó tarlókra, aztán belefutunk a ködbe, eltűnnek az árnyékok... Jóféle, modern vonatszerelvény, szinte suhan, el is ringat. Átszállás Veszprémben, a menetrendből tudom, hogy van húsz percem, megkeresem hát a mellékhelyiséget az állomáson... vállalhatóan néz ki, azért igyekszem nem hozzáérni semmihez, amikor hallom a hangosbeszélőn, hogy öt perc múlva indul a vonatom! Tyuhaj! Ezek szerint késve érkeztünk... Kirontok a lányvécéből, mint Zrínyi a várból, rövid, de viharos vágta az aluljárón keresztül, lépcső le-lépcső fel, és már itt is van a kétkocsis Piroska. Meglepően sokan vannak rajta, leginkább kiránduló nagyszülők unokákkal, hiszen végül is munkanap van.
Zirc után a táj egyre vadregényesebbé válik, vonatunk völgyhidakon halad, lent a mélyben hol patak, hol földút, hol pedig autóutat keresztezünk, leeresztett sorompó fehérsége fénysorompó piros villogása, távolabb zöldruhás hegyek, fent az ezüstös-kék ég. Gyönyörű nap van! Porva-Csesznek, Cuha-völgy, a robbantott, szürke kőzúzalék közül törékeny, lila őszi kikericsek bújnak ki, a vonat alagutakba fut, viadukton dohog keresztül, azon kapom magam, hogy mosolygok, mint a gyerekek.

Őszi kikerics - Colchicum autumnale

A sokaság egy része leszáll Porva-Cseszneken, én elzakatolok még Vinyéig, és előre örülök annak, hogy ezt a szép patakos szurdokvölgyet meg fogom nézni gyalogosan is, meg még egyszer a vonatból visszafelé.
A kirándulók egyenesen a Cuha patak felé indulnak, én viszont az ellenkező irányba, a sárga, piros és zöld sáv közös szakaszán, a miniatűr faluból kivezető aszfaltos úton. Béke van és csend, az erdő nagyon zöld és álmodozóan csendes.
A sárga sáv egyszercsak lekanyarodik balra, jó minőségű, világítóan fehér murvás út ez, élvezet járni rajta. Jobb kéz felé csörgedezik a Hódos-ér, rengeteg a lepke, és örömömre elég sok piros mécsvirágot, halovány aszatot is látok - ezekkel eddig csak magasabb hegyvidékeken, a Bükkben, Dobogókőn, Erdélyben találkoztam. Meleg van és párás a levegő, a reggeli Nap ujjai beleböködnek a sűrűbe, ezüstös, légies pára-oszlopokat emelnek, mindegyik alján fénypötty.

Lakmározó tarkalepke

Térképem "négyezer éves földvár sáncokat" említ, és a turistaút is vet egy sárga L-lel jelzett hurkot. Természetesen megnézem, hiszen mindig is vonzott a bronzkori földvárak világa... látva a sűrű susnyást, a biztonság kedvéért még egyszer befújózkodok rovarriasztóval. Az ösvény meredek, piszokul csúszik, és embermagas csalán növi be szinte kivehetetlenné, mégse bánom meg a kitérőt, mert egyrészt találok egy "albínó" kenderkefüvet, másrészt találkozom életem legnagyobb testtömegű keresztespókjával.
Odafent jól kivehetők a sáncok, hasonlít ahhoz, amiket a Börzsönyben láttam. Lássuk, mit ír a helyről dr. Nováki Gyula... Itt már az 1800-as években ásogatott egy remete, majd ezt az uradalmi erdész folytatta, s talált is egy "egészen ép cserép-medenczét" (urnát?), valószínűleg egy halomsírt bolygatott meg... Hajdanán sűrűn lakott volt ez a hely, amit ma nehéz elképzelni, és nem is egy, de mindjárt három földvár épült egymás mellé a lassan pergő évszázadok során ezen a stratégiailag teljesen félreeső helyen. A későbbi, szakszerű régészeti ásatások a szokásos cseréptöredékek, nyílhegyek, őrlőkövek mellett öt búzaszemet is napvilágra hoztak (tönke- és alakor búza). Ráadásul ezek a földvárak óriásiak: a háromból kettő alapterülete száz hektár feletti, elképzelni is nehéz, mekkora munkát igényelt a felépítésük. A földvárak ráadásul nem földből vannak, hanem elsősorban rönk-szerkezettel rögzített sziklákból, melyek közeibe földet döngöltek: itt még szárazon, kötőanyag nélkül rakott falak is előkerültek. Már a Börzsöny földvárairól olvasva is elképedtem a piramis-építőkéhez hasonló teljesítményen. Ám a börzsönyi Godóvár csak 3.8 hektáros... Hová lett ez a nép? Miből élt, miben hitt, milyenek voltak a törvényei? Milyen dalaik lehettek, hogyan öltözködtek, milyen recepteket hagyományoztak egymásra a generációk? Honnan jöttek és hová tűntek el?
Képzeletem fehér vászontunikás embereket, befont hajú asszonyokat vetít a fák közé. Ám az évezredes sáncok hallgatnak. Tetején hang nélkül végigszalad egy feketerigó, kétlevelű sarkvirág tőlevelei bólogatnak, sárga falevél pilinckézik lefelé.

Pelyhes kenderkefű - Galeopsis pubescens

Vissza-ereszkedem a meredeken, majdnem felbukok egy hatalmas citromgalócában, egyébként is rengeteg a gomba - és a csalán, meg a szúnyog, meg a bögöly... mérges és csípős lények lesnek rám. Rovarriasztó spré ide vagy oda, viszkető csípésekkel borítva érkezem vissza a fehér murvás útra, egyenlőre a remélt ciklámen-fotók nélkül. Sehogy se találom őket a térkép által jelzett helyen, pedig még ciklámen-csalogató nótát is rögtönzök, és egy képregényt vizionálok Szuper-men és Ciklá-men szereplésével, utóbbi pink-lila köpenyében repül igazságot osztani...
Vonakodva bár, de feladom a keresést, ballagok tovább... Ha nincs ciklámen, hát nincs ciklámen.

Aztán szemembe villan egy jellegzetes, mintás levél... hoppá... ezek szerint legalább kétszer elmentem már mellettük! Pedig a ciklámen igazán nem észrevétlen... sokkal eldugottabb kis virágokra számítottam... A patak, mintha kinevetne. Örömteli fél óra következik, ahogy óvatosan, a legjobb megvilágítást keresem szépséges fotómodelljeim számára. Szúnyogfalka zümmög a fülembe, sáros lesz a nadrágom, de ki bánja!

Pelyhes kenderkefű - Galeopsis pubescens színhiányos egyede

Vidám kedvvel trappolok tovább a murvás úton, a "házi feladat" letudva. Tábla hirdeti, hogy "kamerával védett vadászterület", de vadat-vadászt nem látok, annál több szépséges, óriás termetű bogáncs- és aszatfélét, igaz, rengeteg az adventív bíbor nebáncsvirág is a patak mentén. A turistaút aztán letér a jól járható murváról, embermagas dzsungel, van itt minden ami szem-szájnak (de leginkább orrnak) ingere, mármint kanadai aranyvessző, selyemkóró, valaha üveghuta működött ezen a réten. A sárgálló lágyszárú dzsungelből csavarodott törzsű, öreg nyárfák emelkednek ki, ezek már itt élhettek a néhai üveghuta idejében is. Fülledt a hőség, áradó napsugarak égetik a tarkómat, a bozótosból hirtelen kirándulók bukkannak ki: a legjobbkor, mert itt ágazik le a sárga kereszt jelzés, ami egyébként nincs, mert nincs mire felfesteni. Utam emelkedik, kibukkanok az ártéri kellemetlenkedő özönnövények zónájából, a megkövesedett sárban furcsa lábnyomok - talán hód? Él itt egyáltalán a pataknak nevet adó állat? Aztán az út szépen kaszált rétre kanyarodik, lent zöld, fent kék a világ, itt-ott düledező vadlesek. A láthatár szélén kövér felhőtornyok nőnek.
Továbbra sincs turistajelzés, el is vétem az utat, egy ledőlt kereszt talapzata viszont pontosan azonosítja a térképen, hogy hol vagyok. Gyors "útvonaltervezés", tájolót elő, indulás... pár lépés múlva egy (elhagyottnak látszó) vadászház következik, majd... barnás test lép ki elém, akkora csak, mint egy nagyobbacska vizsla, elszántan tépeget-rángat egy bokrot. A gida nem vesz észre, noha teljesen nyíltan, úgy négy méterre állok tőle. Nyugodtan emelem a fényképezőgépet (ennél komolyabb "vadászfegyvert" sose vennék kézbe), Bambi a fókusz pittyenésére ugyan radarozni kezd nagy füleivel, de csak a második exponálás csattanására néz rám. Szinte nevetséges, ahogy a megrökönyödött tinédzser először kővé válik, majd kezét-lábát széthányva vetődik be a sűrűbe.

Ősz húrja zsong...

Nem sokkal később én is beveszem magam a sűrűbe, itt nincsen út, illetve... dehogyis nincs. Én még ennyi vadcsapást sohasem láttam... valóságos sztrádák... épp csak a turistajelzést kéne felfesteni. Lábnyomok sokasága tanúskodik arról, mennyien járnak le inni a mellékvölgyecske alján csordogáló sáros vízhez.
Kicsit meredek, kicsit csúszik, de végül is csak az utolsó lépésnél szalad ki alólam a lábam, hogy fenéken érkezzek meg a vasúti töltés aljához. Ráadásul épp jön is a vonat, így hát magabiztosan felpattanok, és lelkes vasútfotósnak tüntetem fel magamat, még integetünk is egymásnak a vasutassal. Ahogy a szerelvény elhalad, lepucolom a sarat... amennyire lehet.
Eleinte a sínek mentén haladok, aztán egy alkalmatos helyen patakugrás kőről kőre, és máris ott vagyok a piros sávval jelzett, széles úton. Hamarosan hangulatos réten találom magamat, pihenőpadok is vannak, no meg esőházikó, tűzrakóhely. Kényelmesen kipakolom a masszív rönk-asztalra az uzsonnámat, amikor megérkezik egy család, a gyerek almáért nyúzza a szüleit, úgyhogy felajánlom az enyémet, úgyis többet pakoltam be a kelleténél.
Innentől forgalmas az ösvény, kisgyerekek, kutyasétáltatók, szerelmespárok. Pedig hétfő van, mi lehet itt egy nyári hétvégén?

Szép a szurdokvölgy. A Cuha-patak nemes egyszerűséggel itt-ott átfolyik az úton, ezeken a gázlókon eleinte megpróbálok átugrálni, aztán feladom, a cipőmnek már úgyis mindegy, no meg meleg van, nem fogok megfázni. Sok-sok piros mécsvirág, szinte világít, mintha parányi piros szamafor-szemek lennének, de akad itt farkasölő sisakvirág is - épp rajtakapok egy megporzót, amint nyakig merül a furcsa alakú kehelybe - megcsodálom a vízmosta mészkősziklákat, felmászom az ösvényen a különféle barlangokhoz és kőfülkékhez, amelyeket bizonyára a patak munkája "nyitott ki", elolvasom a tanösvény-táblákat, és összességében: fejedelmien érzem magamat. A Kőpince barlangban lakott állítólag Savanyó Jóska, a bakonyi betyár. Egy másik híresség Gubányi Károly, a kalandos életű vasútmérnök, akinek ezt a pompás útvonalat köszönhetjük... Nyughatatlan egy fickó lehetett! Alagútrobbantások, viadukt-építések, aztán ahogy 1896-ban átadták a vasútvonalat a forgalomnak, el is indult új kihívások felé, Amerikán és Japánon keresztül Kínába (ez fél évébe tellett), ahol a mandzsúriai vasútépítés irányítója lett, valahol Vlagyivosztok táján. "Nem orosz, nem pálinkázik és nem ver meg senkit", ment híre a fiatal vasútmérnöknek, akit aztán hazahívott a honvágy, de csak azért, hogy legközelebb mint ausztráliai ültetvényest lássuk viszont, de végül mégiscsak hazajött...
Eltűnődök a társadalmon kívül rekedt bujdosó betyár és a honvágytól gyötört, a "világvégéig" eljutó mérnök életén: vajon hol az ember otthona?

Máris visszaérkeztem túrám kiindulópontjára, Vinyére, a vonatig pedig még elég sok időm van... nincs annyi, hogy megnézzem a patak további, felső szakaszait (majd legközelebb!), így hát beülök a Pokol csárdába egy sörre. Örömömre van barna Leffe, jóféle márka, amit a legtöbb helyen nem is ismernek. Házi csalánszörpöt is veszek, inkább, mint valami szuvenírt. Jól néz ki, zöld. Nézgelődök, sok a kiránduló, távolabb a parkoló is félig van autókkal. Aztán a csendes vasútállomás egy szép, pirosra festett padján elnyúlok, fejem alá téve a hátizsákot, nézegetem a fejem felett sétálgató felhőket, és mondhatom: a török szultánnak sincs jobb dolga. Tán még szundikálok is egy kicsit.
A vonatocska pontos, a masiniszta ugyanaz, akivel integettünk egymásnak a csalánosban, a kalauz majd Zirc után ad jegyet, mert itt nincs se wifi, se térerő, márpedig az adóhivatalhoz is bejelző "mobil kassza" működtetéséhez az is kéne, pár jellemző szót váltunk a jogszabályok és a magyar valóság kontrasztjáról... Aztán Veszprémben ismét átszállás, a levegő szinte vághatóan tömörré, forróvá, fülledtté vált, az ég homályos, a Nap korongja sápadt, elmosódott karika, kifejezetten téliesek lettek a fények. Jön a hidegfront, mondhatni tankönyvbe illően.
De most már akár jöhet is. Ezt a napot semmi se veheti már el.