Terep-járó: Rajt és cél: Gomba! Fáy-túra a Monor-Irsai dombságon

A Tápiómenti Tömegsport Alapítvány túrájára a Neten bukkantam rá. Vonzott, hogy sosem jártam még Gomba község környékén, a Monor-Irsai dombságon. Agrár vidék ez, bizony, még a település címerében is ásó-kapa-búzakalász van. Tetszett a harminc kilométert alig meghaladó táv, a kevés szintkülönbség, és a ritka löszlakó növényfajokkal való lehetséges találkozás. Arra is kíváncsi voltam, vajon a szokásos ballagós sétatempóm (plusz fotózgatás) elég-e ahhoz, hogy szintidőn belül (hét óra) tudjam teljesíteni a 32 kilométeres távot.

Fél ötkor ébredek. Odakint a gangon már ébren vannak a titokzatos, több szólamban sipogó galambfiókák, amelyeket megpillantani ugyan sosem sikerül, de szinte egész évben "vannak", legalábbis hallani lehet éles hangjukat a pesti gangos bérház visszhangzó falai között... Furcsa, baljós rózsaszín ömlik el a falakon, az ég borús. A Nyugatiban a felhőpaplan alól élesen sugarazik a Nap, bearanyozza a vonatokat. Monoron átszállás, a buszállomás szerencsére közvetlenül a vasútállomás mellett van, még szűk negyedóra, és Gombán vagyok. Csak én szállok le a buszról, sehol senki emberfia, csak a két szokásos szótlan alkesz támasztja a közért falát. Megnézem a kinyomtatott kiírást, egyáltalán, ma van-e a túra, nem néztem-e el valamit? Nem, a Civil házban kisebb nyüzsgés fogad, van rajtkapu, zsíroskenyér, nevezési lap. Hét húszkor el is startolok. Az itiner szöveges, eleinte guberálom a mondatokat, "erősen emelkedő aszfaltozott út", hm, látszik, hogy az Alföld szélén járunk, mert keresem az erős emelkedést, de hát minden viszonyítás kérdése... Aztán kiderül, hogy a szalagozás és a színes műanyag "bóják" teljesen egyértelműek, innentől robotpilóta.
Homályos a táj, nedves a föld, szinte gőzölög a borongós ég alatt. Igazi csigaparadicsom, lábam elé kell néznem erősen. Erdősávok között, nyiladékokon visz az út, szerencsére nem sáros, viszont akkora csalánok hajolnak rá, amekkorák nincsenek is. Csendesen vakaródzom, szedem a lábam, hátha lemaradnak a fülembe zümmögő szúnyogok... az ég lassan derül, világosodik, érezni, hogy hamarosan nagyon meleg lesz. Aztán kisüt a Nap, és a rétek szabályosan gőzölögni kezdenek.

Első ellenőrzőpont: Farkasdi csárda. Friss vizet nyújtanak felém műanyagpohárban, jól esik... amott kacsák, libák, mangalicák. A kacsák és a csacsi közönyt színlelnek, a testes libák hátrálnak és halkan sziszegnek, ám a mangalicák röfögve, dübörögve megrohamozzák a kerítést, igazi sáros ősállatok... A Nap végleg győzelmet arat az olvadozó felhők felett, innentől úgy igazán tarkómra süt a Nap, ahogy magányosan ballagok a barackos végtelennek tűnő kerítése mellett. Néha szalad csak el mellettem egy-egy elszánt terepfutó. Persze nézegetem a növényvilágot, más itt nemigen van, mint ami általában mindenütt szegélyezi a szántóföldeket... piros pipacs, kék szarkaláb, fehér tisztesfű. Örömmel fedezek fel a földút közepén egy tő európai kunkort - ez egy új faj a "digitális herbáriumomba", ahol a fotózott lágyszárú fajok száma már meghaladja a hétszázat.
Az itiner büszkén említi, hogy elérkeztem a túra legmagasabb pontjára: 233 méter tengerszint felett! Magam részéről inkább annak örülök, hogy az út elkanyarodik végre az elhanyagolt barackostól (a "magánterület, idegeneknek belépni tilos!" tábla van a legjobb állapotban), aztán hangulatos kacskaringók következnek. Tetszik ez a rész, érdekes növényfaj is több van, ökörfarkkórók, szárazságtűrő homoki fajok. Szinte meglepetésszerű gyorsasággal bukkannak fel előttem a láthatósági mellényes fiatalok, ez a második ellenőrzőpont, Felsőfarkasd falu széle, a buszforduló. A frissítés ismét víz. Érdekes ez a kis település, igazi egyutcás, ráadásul a telkek csak az út bal oldalán sorakoznak. Jó állapotú aszfalton szedem a lábam, nyugodtan ballaghatok a közepén akár, egyetlen járművet sem láttam rajta. Az aszfalton visz az út egészen a szarvasmarha-telepig, ahol - az itiner szerint - "figyeld az állatok viselkedését! Meg fogsz lepődni" - figyelem is, a legérdekesebb egy fiatal bika, "aki" a párkeresés fortélyait gyakorolja, de az üszők jól hallhatóan kinevetik és lerázzák a próbálkozó srácot. Apró telkek, nyaralók következnek - mint mindig, eltűnődök, milyen lehetne itt élni, némelyik kis kulipintyó a magyar tákolós kreativitás mesterműve.
Végtelennek tűnő, homokos dombtetőkön ballagok, "hazai pálya", árnyék nincs, kifejezetten élvezetes végre a Gombai-patakhoz érkezni, ahol szándékosan a tízcentis vízbe gázolva kelek át. Utolérek néhány derűs túratársat - az egyik hölgy valamiféle szőlőkarókat használ túrabotnak, a másikon strandpapucs van, de vidáman jönnek ők is, ez is bizonyítja, hogy nem minden a high-tech.
A patakon visszafelé is át kell ugrani, ezután meglepően undok kis meredek következik, megizzadok. Végre erdő, kár hogy nem tart sokáig... ismét szemembe csap a Nap, ahogy kiérek belőle, végtelen napraforgó-földek, ameddig a szem ellát. A Nap sugarai könyörtelenül zuhognak. A láthatár szélén felhőtornyok emelkednek. Jobb kéz felé gyönyörűen karbantartott útszéli kereszt, vakítóan fehérre meszelve, friss murva és virágágyás övezi, furcsa kontraszt az általános, útszéli sárgásbarna tarlóban, susnyásban. Ezután jön a túra - számomra - legnehezebb része. Aszfalt, aszfalt, nyílegyenesen. Vibrál a táj, előttem mintha pocsolyákban tükröződne a látvány, ahogy közeledek, "felszáradnak"... ilyesmi lehet a fata morgana, a "sivatagi" délibáb... Számolom a villanyoszlopokat, sehogy se akarnak elfogyni... ekkor filmbe illő látványban lesz részem. Alighanem - sajnos - az én közeledésem riaszt fel a kukoricásból egy galambforma szürke madarat, nagy szárnycsattogással emelkedik, ekkor, mint egy vadászrepülő, hátranyilazott szárnyú, barna ragadozómadár csap le rá... Nem nagyobb, mint a kiszemelt zsákmány, nem is tudom, mit kezdene vele, ha elkapná? Olyan légibemutató kezdődik, amihez képest a Red Bull Air Race kismiska... a galambféle az életéért repül, élire vágott testtel véve a kanyarokat, cikcakkban, utána a vadász... nem tudom, mi lett az üldözés vége, a madarak eltűnnek a vibráló messzeségben.

Fekete ökörfarkkóró - Verbascum nigrum

Ismét végtelen, szürke, vibráló aszfalt, majd átkelés egy forgalmasabb műúton, aztán a túloldalon már vár a következő, vagyis a harmadik ellenőrző pont, Magfalva, ökotanya.
Az itiner itt "tájjellegű frissítést" ígér. Dél elmúlt, reménykedek, hogy ez valami finomságot takar... esetleg mangalicazsíros kenyér, házi sütemény, netán helyben termett gyümölcs, sőt, ki tudja, talán fröccs... de nem. A tanyán a frissítés egyszerűen vizet jelent, a tájjelleg meg azt, hogy a víz a kútból van. Mindegy, szomjas vagyok, a víz meg olyan finom, hogy vagy két litert iszom belőle, csak úgy lotyog a gyomromban... ráadásul kézbe simuló, korongozott cserépbögre jut, annyira ismerős a formavilága, hogy meg is nézem az alján a mesterjegyet, nem én készítettem-e annak idején... diák koromban "melléküzemágként" valamelyest kitanultam a korongozást, ez némi keresetkiegészítést jelentett, elég sok hasonló mázas bögre került ki a kezem alól.
A tanyán valamiféle öko-tábor zajlik, a táborozók egyike meg is kérdezi tőlem, hogy én csak úgy nézek-e ki, mint a Halász Alexandra, vagy tényleg én vagyok az? Megnyugtató válaszomra odahívja a férjét is, kezet fogunk... hja, a rajongótábor...

Innentől két túratárssal ballagok együtt, beszélgetünk, vagyis én inkább szemlélődök és hallgatok, no meg szedem a lábam... fél távon már túl vagyunk, a hőség egyre fülledtebbé válik, a felhőtornyok amott egyre feketébbek. A negyedik ellenőrzőpont igazán közel van, pecsét, hangulatos falusi utcák, szépen rendben tartott porták... az út szélén egy tőrőlmetszett "őskori" vas kút.
Ismét szántóföldek következnek, az ég már elborult, túratársaim nem hisznek nekem, hogy ebből bizony zivatar lesz... pedig amott jobb kéz felé szinte fekete már az ég, amikor a következő ellenőrzőponthoz érünk, ami a "magányos eperfa" nevet viseli.

A túra egyik legszebb része következik, üde, szikesedő rét a Bényei-patak völgyében. Csodálatosan színes, mindenféle vadvirágok hímzik színesre a zöld fűtakarót. Lila zsálya, sárga peremizsek, rózsaszín sziki cickafark, ezer és ezer virág... hű, lenne itt mit fotózni, de már morog az ég, és apró esőcseppek hullanak az arcomra... Fenyvesbe érek, erős, fülledt gyantaillat, egyre szaporábbak a cseppek, kis krátereket vájnak a homokba, jobb kéz felé felvillan a horgásztó. Itt van a hatodik ellenőrzőpont, jelenleg az eső miatt egy horgászház eresze alá húzódtak, én is előszedem az esőkabátomat... a zivatar egyre jobban rákezdi, az esőkabát alatt is egy plusz nejlon borítóval védem a fényképezőgépet, fejemre kell húzni a csuklyát is, csak úgy kopog rajta a víz... A halastó mellett horgászok, láthatóan nem zavartatják magukat a zivatar miatt, mintha kővé váltak volna, rendületlenül pecáznak. A szürkés vízre gyűrűket húznak az esőcseppek, a vízben fekete gomolyok, ezt persze meg kell néznem, mi lehet... apró halak százai képeznek egy-egy ilyen kavargó örvénylést, talán a ragadozóhalak ellen védekeznek így... Az út alattam lassan sárrá változik, aztán hiába érek ki az aszfaltra Gomba szélén, olyan vízátfolyások vannak, amilyet ritkán látni... Cipőm impregnálása végképp feladja, amikor belegázolok a bokáig érő, zuhatagszerű vízbe, kétfelől az árokban zubog a sáros víz. Csuromvizes vagyok, örülök. amikor megpillantom a templomtornyot, ott van a Civil ház is, a cél... A szétázott itinerre nem lehet már rátenni az utolsó pecsétet, utánam is érkezik még jó pár csapzott túrázó, köztük a strandpapucsosék, a kedélyre igazán nem lehet panasz. Rossz idő nem létezik!

Percre pontosan hét óra alatt tettem meg a 32 kilométert (vittem a stoppert, de nemigen néztem rá), így még van több, mint egy órám a buszig, nagyon jól esik a frissítésül kikészített görögdinnye és mazsola. Hazautam egy buszt, három vonatot és egy komphajót jelent, szerencsére gördülékeny csatlakozásokkal. Mikor a busz befut, már ismét süt a Nap... a vízátfolyások elapadtak, a tetőkről még csöpög a víz, a nadrágom gőzölögve szárad, mintha gyorstisztítóban lenne... Szép nap volt.

Köszönet a túráért a szervezőknek!