Terep-járó: Fekete-hegy, Fekete-kő: a "Pilisi Masni"

Nyár derekán járunk... de ez a mai napon nem derülne ki, hűvös, határozott szél fúj, a kék ég alatt kövér felhők rohannak. Az utóbbi hetek közel negyven fokos hőmérsékletei után, amikor még kimozdulni se volt kedvem az árnyékból, ez a hidegfront mégis határozott megkönyebbülés. Ráadásul, mint mondják, holnap jön az eső, tehát most, igen, most kell kirándulni menni a Pilisbe.

Kilátás a Fekete-kőről

HÉV-vel megyek Pomázig, és bár ittam egy erős kávét a Körút sarkán egy korán nyitó pékségben, szinte ébren álmodom. Nyitott szemem előtt fut a táj, de amit látok, álomszerű gondolatokkal keveredik. Bőven van időm a buszig, így megiszom még egy kávét a Szomi-Hami büfé nevű bódénál, melengetem az ujjaimat a papírpoháron, a Nap csíkos árnyékokat fest, néhány kiránduló is gyülekezik lassacskán. Két Bükkfa-nyeregig visz a busz, csíkoshátú kismalacokat is látok az út szélén, a friss levegő igazi felüdülés kövér utastársam, nos, nem kimondottan tubarózsa illata után, teleszívom a tüdőmet... frissen, gyémántosan csillog minden, a többi kiránduló másodpercek alatt felszívódik az erdőben, épp míg egy szép, rózsaszín borzas füzike virágot fényképezek... és már nincs is itt senki. Nekiindulok hát én is a zöld kereszt jelzésen, lelkemben szinte énekel valaki, annyira szép és friss minden. Az elmúlt napok esői jót tettek az erdőnek, szinte harsogóan zöld a lomb, és a fák alatt színek és formák tobzódnak. Fehér farkasölő sisakvirágok sokasága, harangvirágfélék, és... nini! Fékezek az élő rubincseppek láttán. Erdei szamóca, és ha kicsit feljebb nézek, vadmálna dús illatú gyümölcsei mindenfelé. Szeretem, ha táplál a természet, a természetnek sincs kifogása, úgyhogy "legelészve" folytatom az utamat, dudorászok is, nincs miért sietnem, kiélvezhetem a vendégszerető erdő ajándékait.
Letérek a zöld háromszög jelzésen, nem jártam még a Fekete-kő csúcsán, a térkép szép kilátást ígér... és valóban, a kibukkanó csupasz sziklák és göcsörtös törzsű fák között kibukkan a távlat. Sok apró növényke is virágzik a sziklák között, amelyek a hely nevével ellentétben nem feketék, hanem természetesen fehérek. Erősen érezni itt a szelet is. Próbálkozom egy ágas homokliliom lefényképezésével... kecses virág, vékony, hosszú száron, vidáman lengeti is a szél, még akkor is, amikor megfogom a szárát... folyton kifújja a szél a keresőből, hol egy fél homokliliomot, hol a homokliliom hűlt helyét, hol egy bemozdult, elmosódott homokliliomot sikerül lencsevégre kapnom, de nem adom fel. Végre összejön egy vállalható kép, hátterében némi fehér bokeh fénypettyekkel... ekkor diszkrét torok-köszörülést hallok a hátam mögül, szinte elejtem a fényképezőgépet ijedtemben, pedig csak egy kedvesen mosolygó, idősebb úr áll a sziklán, igazi zergetollas kalapban és fémdíszekkel kivert régimódi túrabottal a kezében. Pár szót váltunk, ki honnan jött és merre megy, aztán szedem is a lábam, immár lefelé.
De mennyire, hogy lefelé... Kicsit csúszós, de ez még nem lenne baj. Alighanem kérgét vesztett vastag faág lapulhatott a fekete televény alatt, iszamos felületén megcsúszik a lábam, kiszalad alólam a világ és egy hatalmasat esek. Közben próbálom menteni az értékes optikákat és a zsebemben lapuló diktafont (a kirándulás egyben "ötletbánya" is), ez sikerül is, de a tomporomra érkezve a levegő és belém szorul a hirtelen, heves fájdalomtól. Elüldögélek hát egy darabig, lajstromba veszem a tagjaimat és a frissen begyűjtött, tenyérnyi, lila zúzódást - érzem, nincs baj - aztán óvatosan kiegyengetem és csatasorba állítom a lábaimat, leverem nadrágomról a sarat és a száraz faleveleket, óvatos újraindítás. Az ijedtségtől reszket a lábam, úgyhogy csinálok néhány váltott orrlyukú légzést és megmasszírozok pár akupresszúrás pontot, az ilyesmi sokat tud segíteni, máris stabilabban állok a lábamon. Egy kíváncsiskodó énekes rigón kívül nem volt tanúja az eseményeknek. Amikor másodjára is elcsúszom lefelé menet, már szinte megszokott a rutin. Leérve a lejtő aljára újra figyelni kezdek a növényvilágra - érdekes pillangósvirágúak nőnek itt, cserebükköny, fekete lednek. Egy daliás enyves zsálya szinte rám sziszeg számtalan sárga kígyó-torkából.
A Pilis-nyereg után a zöld sáv jelzésű, széles, kellemes erdei úton ballagok tovább, egészen a Sasfészek kulcsosházig. Nagyon hívogató az erdő. Zöld lombsátor borul felém, a jelzettség kiváló, az égen megsűrűsödtek a felhők. Gyors tempóban haladok. Néha pittyen egy-egy madár, rég vége már a madárdalos időszaknak. Megszokásból énekelgetnek egy kicsit, érezhetően hiányzik a dallamból a nászi lelkesültség, de a fiókanevelő-revirvédő harcias, csettegő felhangok is. A hajdani tojáslakók már kövér, pákosztos, kócos tollú fiókák, ki-ki most kezdi önálló madáréletét...
A kulcsosháznál rokonszenves, idősebb kiránduló házaspár pihen. Beszélgetünk, a második mondat már a Caminóról szól, ahová készülnek, bizony ez összeköti az embereket, mosoly, tapasztalatok, lelki béke.
Innen a zöld négyzet jelzésen megyek lefelé a meredeken, "lánykori nevén" sárga kereszt volt, innentől sok az átfestett, átjelzett út, sokszor kell megállnom navigálni. Szép tájakon járok, itt-ott hatalmas pocsolyákat kerülgetek, megvizsgálom: van-e bennük béka, de nincs. Kövér vizibogarak úszkálnak bennük evezőszerű lábaikkal. Némelyik pocsolya olyan régi, hogy már hínár is nő benne. Miniatűr vízivilág. Mellettem a szokásos útszéli flóra: kék katángok, fehér seprencék. Végig lefelé tartok, hirtelen bükkösbe érek, égig nyúlnak a sima, szürke törzsek - amolyan "extrazonális bükkös" lehet ez, hiszen egészen alacsonyan vagyunk, furcsa itt ez a magashegyi hangulat.
Gyönyörű panoráma nyílik ki előttem egy kanyar után, látom Kesztölc háztetőit, a fehér sziklák szinte felugranak, függőleges oldalukon - ez is a térképemből derül ki - sziklamászók szoktak gyakorolni. Most senkit sem látok, viszont csodálatos a növényvilág: sárga peremizs, törpezanót-félék, kékeslila macskafarkú veronika, festő pipitér, rózsaszín budai imola pompázik mindenfelé a sárguló fűszálak között. Lefelé kanyarodok, a fehér sziklák alatti rét kinyílik előttem, lankásan lejtő hátán mellig érő széna, közte szépséges élővilág, milliónyi virág, milliónyi lepke. A szél miatt itt sem könnyű fényképezni, de nagy örömömre két olyan fajra is rábukkanok, ami eddig hiányzott a "digitális herbáriumomból": ez a homoki szalmagyopár és az érdes hagyma. Utóbbi olyan, mint egy miniatűr, megdermedt tűzijáték-petárda, csokornyi virág hosszú, finoman rezgő szárakon. Az égen rohannak a felhők.
Gyönyörű, a lehető legfinomabb rózsaszín árnyalatokban pompázó ékes vasvirágok - mintha szárított virágok lennének - hatalmas, sárga ökörfark-kórók, elvadultan burjánzó hajdani szőlőskertek között járok, egyre inkább fogalmam sincs, merre járhatok, de nem is érdekel: nagyon élvezem a szabadságot.
Rekonstruálhatatlan, hogy hol mindenütt járok - fránya jelzés-átfestések! - régi temetők, hangulatos borospincék, présházak, útszéli keresztek... végül Kesztölcön kötök ki, de ez is alkalmatos végcél, mivel meglátom a buszmegállóban kitett táblán, hogy perceken belül itt a pesti busz...

Kb. 14 kilométer, egy takaros zúzódás, pár jó találkozás, sok-sok fotó: jó nap volt ez!