Terep-járó: Tárnics-túra a Dunakanyarban

Augusztus 20. nálam hagyományosan kiránduló-nap. Országszerte lacikonyhák, népzenei és lakodalmas muzsikusok, kecskesajt-árusok, alkalmi szeszkimérések, lecsófesztiválok, hajós felvonulások, polgármesteri beszédek, fúvós zenekarok, nyüzsgő tömeg. Mindez remek, de ha tehetem, én inkább a természet csendjét és kiegyensúlyozott békéjét választom. Legalább az ünnepkör egy részében, mint most is, egyébként meg micsoda dolog, hogy augusztus huszadika szombatra essen? :-)

Kilátás a Dunakanyarra Nagymaros felett

Csendes, elmélkedő hangulatú a reggel, borongós szürke ég borul Budapest fölé, amikor kiballagok a Nyugatiba. Hamarosan egy krimi-kötettel gazdagabban, száz forinttal szegényebben álldogálok egy papírpohárnyi kávéval a kezemben, lassan tápászkodik a Nap, teljes a béke.
Kismaroson szállok le, jó sokan vannak a peronon velem együtt, sereglünk a kisvasút felé. Máris teli van, egy plusz szerelvényt csatolnak hozzá, izgatott kisgyerekek nézik kitágult szembogárral, ahogy a vasutas a tárcsával a kezében jelez, indulás. Nagy zöttyenéssel indul a kisvasút, kikönyökölök a fényezett fa peremen, nézek kifelé, a szél simogatja az arcomat, és fejedelmien érzem magamat. Jó látni, ahogy a kisvasút látványa mosolyt csal az emberek arcára. Ahogy a Hártókútnál nagy tülköléssel keresztezzük az autóutat, egy csúnyazöldre festett otromba katonai jármű kopasz, nagydarab vezetője valósággal kisfiúvá olvad, mosolyog és integet...

A Kismaros és Királyrét között közlekedő kisvasút mosolyt csal az emberek arcára

Szokolya-felsőnél csak én szállok le, miután egyeztettem a kalauzzal. Hűvös van, nagy a csend, valahol messze fűrészgép sivít. Nekilátok a ballagásnak a bal felé elkanyarodó kék kereszt jelzésen, hosszan és egyenesen a földúton. Nem unalmas, mert telis-teli van vadvirággal az út széle, ezek az úgynevezett "gazok", amiknek látványát annyira szeretem. Hol itt, hol ott állok meg egy kattintásra, valósággal "legelészek". Sok volt az eső ezen a nyáron, nem kiégett-sárgán hullámzik a szénatenger, hanem színpompás vadvirágok sokasága nyílik: sárga ökörfarkkórók, fehér cickafarkok, kék katángok, élénk rózsaszín aszatok és bogáncsok hímezik a szántóföldet. Ahogy elhagyom a falut, kakaskukorékolás búcsúztat, egy nagy, heverésző, loncsos kutya még a fejét se emeli fel, ahogy elballagok az utolsó kerítés mellett, épp csak a fülét billenti meg.

Útszéli bogáncs - Carduus acanthoides

Lassan emelkedik, hullámzik az út alattam, erdőfoltok és rétek követik egymást, imitt-amott a távolban tanyák, messzebb a Börzsöny kékes hegyei. Egy nem túl szerencsésen felfestett jelzés miatt kis híján ismét Szokolya külterületén találom magamat, de hamar rájövök, és a térkép terepalakulatait figyelve ismét "irányban" vagyok. Megint újabb és újabb vadvirágok kísérnek. Rengeteg a vörös fogfű és a csormolya - a nyár végi szárazságot is jól átvészelik ezek a fél-élősködő "virágzó víztolvajok". Számomra új növényfajt is találok: a hengeres vasvirág parányi, kemény, rózsaszín virágai, mintha máris szárított virágok lennének, zörögnek a szélben. Imitt-amott víkendházak bújnak meg az erdőben, bal kéz felől - pár éve még kísértetiesen elhagyatottak voltak ezek, mostanra mintha újra kezdene életre kelni a víkendes-élet. Nini! Egy őszi kikerics bújik meg a fű között! Nem korai ez még? Kicsit szomorúan nézem az ősz e szép hírnökét, a nyárbúcsúztató kis hagymást.
A Száraz fák nevű rét régi ismerősöm. Derékig érő széna hullámzik rajta, nem csoda, hogy lovakat is látok, aztán a távolban valami feketés mozgolódást. Meresztgetem a szemem, vajon kik-mik lehetnek, aztán ahogy közelebb érünk egymáshoz, látom, hogy csak egy ártalmatlan cserkész-örs, fekete ruhában, valami hosszú fa rudakkal (sátorfa?) felszerelkezve, gitár is van náluk.

Ahogy a cserkészekkel köszönünk egymásnak, ismét lefelé nézek. Mi virít itt? Rózsaszín kisezerjófüvek rejtőznek a fű között. Közönséges, lila virágú gyíkfüvet és fehér gyíkfüvet is látok pár méteren belül, ami két különböző faj, sőt valamiféle átmenetet is, halványlila virágokkal - lehetséges, hogy kettejük "szerelemgyerekére", hibrid gyíkfűre bukkantam?

Molyűző ökörfarkkóró - Verbascum blattaria

Van errefelé a fák között egy kis tárnicsos folt, meglátogatom - és valóban, most is nyílnak már a hazai flóra legszebb növényei közé tartozó, védett kornistárnicsok. Színük valami egészen fantasztikusan telített kék, pettyekkel díszített, csavart bimbójuk szinte szemmel láthatóan nyílik ki a napfényre - mert hogy a fülledt borultság szűnni látszik, ki-kikacsintgat a Nap a tépett szélű felhők közül, sugarasan. Legalább fél órát "eltárnicsozok", pedig sietnem kéne, Nagymaroson várnak a rokonok...
Utam mostantól erdőben visz, a sok eső miatt bőven van gomba, igaz többnyire csak mindenféle színű, de többnyire piros, jó csigarágta galambgombák. Az egyik olyan nemzetiszín kis csoport, hogy nem állhatom meg lefényképezés nélkül. Piros, fehér a gomba, zöld a fehér pimpó ötkaréjú levele.

Mezei katáng - Cichorium intybus

Keresztezem az aszfaltutat, sőt a szélén is ballagok egy darabon, Szent Gál-föld felé, amit hajlamos vagyok Szent Grál-földnek olvasni. Egy helyen ádázul tüskés aszat- bogáncs- és bojtorján-telep emelkedik, viszont temérdek lepke is csemegézik rajta, jó fotós téma ismét. A Nap már teljes erővel ragyog, a lepkék elég fürgék, de azért sikerül egyet-kettőt becserkésznem a "tüskevárban".
Törökmezőn épp csak annyi időre állok meg, míg előveszem a hátizsákból az almát és a müzliszeletet, pedig akár sörözgethetnék is a padon, de erre most nincs idő. Lám, Ákos bá legendás bódéja is itt élhet tovább Királyrét után, jobb kéz felé pillantva viszont kicsit bizarr a struccok és a szökellő kenguru látványa a kerítés mögött, amott színes sisakos gyerekek másznak a fák közé szerelt "kalandpark" állványain.
Gyorsan magam mögött hagyom a vidámpark-szerű helyet, azt hiszem, innentől lefelé tart az utam, de erről szó sincs. Még egy egész látványos emelkedő les rám a Felső-Körtvélyes felé. Hogyhogy nem jártam még erre? Varázslatos, zsenge-zöld rét, mint egy Szinyei-Merse festményen, forgalomtól teljesen mentes aszfaltcsík, az út szélén kenderkefüvek és számtalanféle harangvirág lila kelyhe, amott elvirágzott kosborfélék: fehér madársisakot, széleslevelű nőszőfüvet gyanítok bennük.

A Köves-mezői, vakítóan fehérlő murvás parkolóban kiránduló osztály gyűlik össze épp egy csoportképre, az én utam most már tényleg lefelé fordul, csak óvatosan a vízmosásokkal, kinyílik előttem a csodálatos dunakanyari panoráma a visegrádi Fellegvárral. A meredeken ereszkedő ösvény két szélén a dolomitkopárokról ismerős fajok: lila veronikák, fehér virágú ágas homokliliomok ringatóznak az élénk dunai szélben. Nagymaros határában még lencsevégre kapok egy zsákmányra leső dzsungeltrabantot, találok egy csodás kilátópontot, padokkal és pazar panorámával - a távolban a Naszály kőbányája fehérlik - végül a szecessziós gimnázium-épület melletti széles, macskaköves utcán ereszkedem le a vasútállomás felé.

Nagymaroson vár még rám egy kisebb borfesztivál, egy egyházi orgonakoncert a gótikus templomban, aztán Visegrádon egy fúvós zenekari koncert, végül egy, a Duna közepén horgonyzó hajóról fellőtt tűzijáték...