Terep-járó: Nőszőfüvek nyomában a Naszályon

A Naszály valamiért mindig a "tavaszi túra" kategóriában szerepelt nálam, nem is gondoltam rá, hogy a kopárnak tűnő, messziről szinte világító mészkőbányával "ékeskedő" hegy nyáron is tartogathat számomra valami érdekeset. Aztán valaki megosztott néhány pazar képet a közösségi oldalon...

Panoráma sárga hagymával (Allium flavum) a hegytetőről

Napsugaras, máris hőséggel kínálgató reggel, Újpest-Városkapu betonkatlana... amíg a busz-állást keresgélem, megtalál az elmaradhatatlan bolond öregasszony, és sikerül is felbosszantania engem, pedig ezt nem könnyű... Szerencsére másfelé viszi el az ördög, miközben rám egy másik guruló pokol vár: a szokásos ósdi busz barna függönyökkel, nyithatatlan ablakokkal, ám légkondicionálás nélkül. Viszont a szerencse forgandóságát bizonyítva jó fej utastársat kapok egy neonszín műkörmös leányzó személyében, végig beszélgetünk, leginkább Görögországról. Vidám lénye szinte bevilágítja a buszt.
A busz meg se áll Vácott, viszont Katalinpusztán szerencsére igen, gyorsan leszállok, mielőtt meggondolja magát...

A tanösvény kapuját Hangya Dani alakja díszíti. Integetni is tud

Végre! Friss, gyöngyharmatos levegő, mélyzöld lombok, kék ég... egyetlen család ténfereg a tanösvény elmaradhatatlan játszótér-funkciója, a mini vasút körül. Én megnézegetem a kis tavacskát - semmi sem mozdul benne, tükrös felszínét szellő se borzolja - aztán beveszem magam a fák közé, a piros és kék sávval jelzett turistaösvényre. Azt mondanom sem kell, hogy a közelmúltban itt is alaposan átfestették a jelzéseket, köszönő viszonyban sincsenek szép nyomatú Cartographia térképemmel, viszont egy tájolóval és a terepalakulatok figyelésével nem nehéz a tájékozódás. Lényegében a tanösvényt, az újonnan felfestett és a szürkével lemeszelt "régi Kéket" járom be, a Naszály nem nagy, úgy igazán eltévedni rajta még nekem is nehéz lenne...

Kalandos függőhíd a tanösvényen

Csend van és fülledt meleg. Sem kirándulókkal, sem egyéb "erdei emberekkel" nem találkozom. A madarak sem énekelnek, néha-néha hangzik fel csak egy-egy helyzetjelző "szíííp" a lombok között. Annál elevenebbek a rovarok! Idegesítően zümmögnek, arcomra szállnak, belemennek a szemembe... A térképpel hessegetem őket az arcom elől, no ezt a funkciót sose fogja átvenni a GPS... Magam elé is hessegetek gyakorta, mert igen sok a pókháló az ösvényen, közepükön egy-egy hízott pók les zsákmányára. Ahol csak tudom, igyekszem kikerülni a hálókat, de nem mindig sikerül...

Parányi gombasereg... és aki kilóg a sorból

Közben persze figyelgetek jobbra is, balra is, mivel a nőszőfüveket, ezeket a parányi orchideaféléket elég nehéz észrevenni, különösen, ha valaki nem látott még ilyet. A fényképek csalókák, sokkal nagyobb, látványosabb növényre számít, aki ilyesmit keresgél a magyar erdők alján. Lányegében bármely más vadvirág attraktívabb ezeknél. Én ugyan már láttam jónéhány nőszőfüvet, mégis nehezen bukkanok rá az elsőre. Ráadásul ez itt egy szál elbai nőszőfű, nem éppen gyakori faj! Lelkesen körbefényképezem, állványról és sárba térdelve. Az egész növény tán ha tíz centiméter "magas" lehet, de akadnak ennél is kisebb, virágzó parányok. A szerdai özönvíz itt is megtette a magáét, a növényeket megtépázta, felverte rájuk a sarat, nehéz mutatós példányt találni. Mert hogy több is van, sőt meglepően sok, és ahogy az elsőt megláttam, "meglesz" a többi is. Egy daliás - hm, vagy húsz-huszonöt centiméter magas - példány közvetlenül a turistaút mellett kelleti magát, hogy nem vettem észre ezt idefelé jövet? Körülnézek távolabb is a fák között, a mély árnyékba hulló napfényfoltokkal megvilágított kis tisztásokon. A nőszőfüvek nem szeretik a versengést más növényekkel, így a "kopaszabb" részeken nagyobb eséllyel lehet megtalálni őket.

Hopp, egy elvirágzott ibolyás nőszőfű! Ezzel a fajjal nincs szerencsém... mindig elvirágzott, lerágott, hangyás-tetves egyedek kerültek elém, és úgy látszik, most is így van ez. Azért megsimogatom a növény leveleit - duzzadó magtokjaiban jövendő orchideák ezrei készülődnek - és magamban megfogalmazom, hogy "köszönöm szépen, ha lehet, kérnék egy virágjában lévő példányt!"

Úgy látszik, szépen kértem, mert pár méterrel odébb, szintén az út szélén megpillantok egy valóságos csokrot. Mennyivel nagyobb, látványosabb, mint az elbai! Leteszem a hátizsákomat és portyára indulok... minden szálat szemügyre veszek, hátha rábukkanok valami érdekességre... és találok is, az egyik fürtben egy reszupinálatlan (tótágast álló) virág rejtőzik. Persze itt is kell az állványt használni, ezek a növények is a sötét erdőmélyét kedvelik. Ahogy fényképezgetek, egy megporzót: egy darazsat is rajtacsípek munka közben. Hoztam magammal egy darabka fekete bársonyt - egy fotóstárs tanácsolta, hogy próbáljam ki háttérként - játszom a lehetőségekkel, és elmondhatatlanul élvezem, hogy nem kell sehová sem rohanni.

Amott, közvetlenül az út szélén szinte világít egy klorofillhiányos, sápadt levelű (mikoheterotróf) nőszőfű. Látok néhány elvirágzott széleslevelűt is errefelé, ez is magtokokat érlel már, így virág nélkül nem tudom megállapítani, melyik faj képviselője lehet. Fejem felett hollópár repül el dallamos, rekedt hanggal, az erdő mélyéből jajongó madárkiáltás hallatszik. Amúgy csend van, fülledt meleg, rovarzümmögés, a pocsolyák szinte láthatóan párolognak, akár az esőerdőben.

Máris elégedett vagyok a "terméssel"... és itt azért nem csak nőszőfüvek akadnak. Hol egy szép gomba, hol egy csinos pókháló, hol valamilyen apró vadvirág akad makró-lencsém útjába. Nem tartom valószínűnek, hogy az itt "megígért" harmadik nőszőfű-fajt, a csőrös nőszőfüvet is megtalálom, az már túl soknak tűnik szerencséből, de azért persze nézegetek a jelzett túraösvény szélén, jobbra is, balra is, hátha... és hopp, egy napfényfoltban, megvilágítva akár egy sztár, hát nem ott van a "csőrike"?
Még dalra is fakadok örömömben (továbbra sem jár erre senki), annyira remekül fényképezhető, csinos példányra bukkantam. Ez a számomra új faj, eddig csak képen láttam. Van több is, igaz többnyire már elvirágoztak. Ezt mintha csak ide készítették volna a számomra.

Elbai nőszőfű - Epipactis albensis

Az ösvény meredeken felfelé fordul, kacskaringóssá válik - barlang is nyílik errefelé, kiritkul az erdő, ki-kibukkan egy-egy mészkőszikla. Aztán már fent is vagyok a némileg romos, összefirkált betoncsőnél, ami a kilátó lenne, bár felmászni nem merek a rozsdás vaslétrán. Ha teljes felújítás nincs is, azért néhány egyszerűen ácsolt padot megérdemelne ez a hely... Egy betondarabon pihenek, iszom pár kortyot meglangyosodott vizemből, térdemre lepke száll. Aztán megyek tovább, néhol kilátás nyílik a fák között, és találkozom az első kéktúrázó kirándulókkal is, akik a meredeken, izzadtan kaptatnak felfelé. Örülnek, amikor meghallják tőlem, hogy a Bik-kút működik, friss forrásvizet ad.
Gyorsabbra veszem a tempót, hátha elérem a buszt a gombási megállónál... lefelé kanyarodik az ösvény, néha mélyutakban fut, és futok vele én is, jól esik a kocogás. Egy meglepetésszerű tábla az "Ősgyep Büfé" felé mutat, majd az "Ezoterikus Rét" felirat gondoskodik a szürreális érzésről. Víkendtelkek közé érek, itt is van egy tábla, "repeszhatás veszély", mármint a bányarobbantáskor szerterepülő kődarabokra utal.
Még éppen látom a sárga busz fenekét a kanyarban, úgy egy percen múlt, hogy elérjem... Most egy órám van a következő járatig. Hálát érzek, mert a megállóra gyér árnyékot borít az akácbozót, és jótét kezek egy korhadt deszkát is felerősítettek vascső lábakra, pad gyanánt. E luxus pihenőhelyen kiteregetem az uzsonnámat. Stílusosan hangzana, ha azt mondanám, kolbászt, szalonnát, hagymát és kenyeret, de az igazság az, hogy majonézes surimit (japán tengeriherkentyű-készítmény) uzsonnázok, kényelmesen. Fejedelmien érzem magam. Amíg a buszra várok, mindössze két autó halad el az úton, teljes a délutáni, tücsökciripelős nyugalom. A hőségben vibrál a levegő az aszfalt felett.
A busz pontos, pár perc alatt Vácon vagyok, a buszállomástól séta a vasútig, mondanom sem kell, hogy a vonatot is lekéstem, de sebaj: így van időm inni valamit az állomás melletti búfelejtőben. A katonai holmikat kínáló bolt kirakatában öngyújtók, "majdnem Zippo" felirattal, a kocsmában félve rákérdezek, hogy kóla van-e. A pultot támasztó viharvert személy mosolyogva meghív rá, és közli, hogy "legyen a szívekben áldás és békesség".
A buszozás és a vonatozás után már csak egy komphajóra van szükségem a hazajutáshoz, mivel vízen járni nem tudok. Strandoló gyerekek és kacsák keverednek a parton, erős víz-szag érződik a Duna felett, a délutáni Nap is erős még, látni a Naszály kőbányáját a horizonton.
Itthon vagyok.