Terep-járó: Vadvirágok és vaddisznók a Csergezán-kilátó környékén

2019. augusztus 18., vasárnap

Vadvirágok és vaddisznók a Csergezán-kilátó környékén

Hohó, egy szabad délután, hétköznap... az ügyintézés a kéményseprőipari vállalatnál a vártnál gyorsabban zajlott, így lett időm egy kis stressz-levezető sétára Nagykovácsi környékén (sokan kérdik, nem félek-e az erdőben egyedül. Nem, én a hivatalok bürokratikus gépezetétől félek. Mindig megvisel az ilyen helyeken tapasztalható zombi létformák sokasága.)
Szóval, irány Nagykovácsi a 63-as busszal, hátamon egy kis hátizsák, benne egy palack tea, egy érdekes könyv az epigenetikus átöröklésről és egy makro-előtét lencse. Nyakamban a jó nehéz, jó öreg Sony. Vagyis minden megvan, ami csak kellhet egy fotós sétához!

Széleslevelű nőszőfű - Epipactis helleborine. Védett növény, mint minden orchidea-fajunk

Ez a vidék sok érdekes növényt rejt. Alkalmasint még izgalmas felfedeznivaló fajokat is, persze én kevésbé reménykedek ilyesmiben, azért ha lenne némi orchidea...
És van!

Tavaly errefelé egy szál Vöth-nőszőfüvet is találtam... életemben a harmadikat. Most széleslevelűeket látok, elvirágzóban vannak, de azért még akad fotózható példány. Hasznát veszem a fekete bársonydarabnak, amit háttér gyanánt hoztam. Nagyon kedvelem ezt a fajt, nincs belőle két egyforma példány. Most is látok egy szál egészen kísérteties hófehéret, egy másik szinte vörös, áttetszően, mint a korall.

Felballagok a Csergezán-kilátóhoz a Sisakvirág tanösvényen, tényleg van sisakvirág, bóklászok a jelzetlen utak szövevényében, meglepődök a "gerilla kék kereszt" jelzésen, aminek a Kétfarkú Kutya párthoz van valami köze, de legfőképp fotótémákat keres a szemem.
Néhol kutyásokkal, néhol kocogókkal találkozom, nem néptelen az erdő a hétköznap ellenére.
Furcsa módon a kilátóban nincs éppen senki. Leülök a legfelső emeletén a fa padra, nézem a lassan tornyossá hízó felhőket, élvezem a simogató szellőt. Elolvasok egy fejezetet a könyvből, teát kortyolgatok, és összességében: fenségesen érzem magam.

Mezei katáng - Cichorium intybus

Visszafelé nagy ívben kanyarodok a piros sávon. Itt már nem találkozok senkivel, vagyis találkozok... szóval, megmozdul körülöttem az erdő, és úgy öt méterre kiszalad elém az ösvényre három süldő vadmalac. Vannak ezek többen is, mozognak a lombok, és öblös böffenéseket-horkanásokat is hallok. Megállok, mint a cövek.
A malacok láthatóan nem vettek észre, nem szeretnék hirtelen meglepetést okozni a kedves mamának... mert ahol kismalac van, ott lennie kell egy kétszáz kilós, mogorva kocának is. Énekelni kezdek hát, jó harsányan eldalolom a "Hé mambó, mambó itáliánóóóó'-t, és túranadrágom combján a ritmust is ütöm hozzá.

Más esetben ettől fejvesztve menekülnének, a klasszikus soványmalac-vágtában - hiába, énekes előadóművészi tehetségem jele - most azonban ezek rá se hederítenek. Vígan kotorásznak az ösvény közepén kialakult sártócsában. Körülöttem röfög minden. Szép lassan, még mindig énekelve visszahátrálok a kövesútig, amikor a hátam mögött megdördül az ég.

Hurrá. Esőkabátot persze nem tettem be a kishátizsákba, mert ugye minek... Hátam mögött felmagasodnak a fekete felhőtornyok, előttem röfög és motoszkál a konda. De nincs mit tenni, várok, közben pótcselekvésként sikerül lencsevégre kapnom egy-két adventív fajt az út szélén.

Széleslevelű nőszőfű - Epipactis helleborine, ezúttal az említett fekete bársony háttérrel

Az ég egyre feketébb, hát ismét nekivágok a "disznós" ösvénynek, alig három kilométer a buszmegálló Nagykovácsiban, talán elérem anélkül, hogy megáznék... A vaddisznók varázslatos módon felszívódtak, innen akadálytalanul, szapora léptekkel haladhatok. Néhány esőcsepp vág ferdén az arcomba, az ég összefüggően morajlik, a napfény eltűnt - de összességében nagyobb a dolog füstje, mint a lángja.

Ahogy beérkezek - szinte futva - a településre, már jön is a busz, és repít engem hazafelé. Alig pár órás kis kirándulás volt, és mégis mennyi élményt hozott!