Terep-járó: Nagybörzsöny - Nagyhideghegy - Királyrét: jégtű-erdő januárban

Nézem a szebbnél szebb zúzmarás fotókat a Neten... ki itt járt, ki ott futott... mesebeli tájak. Birizgálja ám a magamfajta fotózgató kiránduló agyát az ilyesmi... hogy ki tudja, lesz-e még az idén igazán szép zúzmarás az erdő? Meg hát amúgy is rég jártam szeretett Börzsönyöm tájain. Úgyhogy, térképet elő, végigvezetem a mutatóujjamat a tervezett útvonalon: Nagybörzsöny, innen a kék négyzeten végig egészen Nagyhideghegyig, itt pihenek kicsit a turistaházban, mielőtt nekivágnék az utolsó hét kilométernek lefelé, Királyrétre a piros sáv jelzésen. Memorizálom, hogy aztán már elő se kelljen vennem a hátizsákból! Kikalkulálom a menetidőt is, most még igen korán sötétedik, és a magamfajta magányos kiránduló jobb, ha nem kockáztat feleslegesen. Aztán már csak a menetrendet kell hozzápasszítani, és meg is van a túraterv.

Jégtűcsipke mindenen...

Öt óra van, amikor csörög a vekker, és bizony arra gondolok, nem vagyok normális, hogy belevágok ilyesmibe. Odakint masszívan honol a sötétség, elég hideg is van, és tudom, hogy a nap csak fél nyolc tájban kel, ha egyáltalán veszi magának a fáradtságot.

Szigorú tekintetű térfigyelők Nagybörzsönyben

A Nyugati pályaudvaron csak az ilyenkor szokásos nép lézeng: pár vasutas dolgozó, egy szál jegypénztáros asszony, az újságos és néhány borostás alkoholista. Mindezekkel cinkosan összemosolygunk: mindazok, akik valamilyen okból korán keltek ezen a szombaton, amikor "a normális ember még alszik".

Eseménytelen az utam Szobig, ott átballagok a buszmegállóba, és bizony egy szál magamban utazok Nagybörzsönyig, csak hébe-hóba száll fel és le egy-egy helybeli lakos. Odakint lassan oszlik a sötétség, vastag köd és felhő szürkíti az eget, inkább csak egyfajta sápadt, szürkés derengés önti el Nagybörzsöny néma, füstölgő kéményű házait és a két középkori templom falait. A busz megfordul és eldübörög, és én magamra maradok a falusi csendben. Élvezem, hogy "láthatatlan" vagyok. A levegőben sűrű fűtés-szag honol, sokáig kísér, ahogy kiballagok a faluból.

A Rustok-nyeregnél bronzkori sáncokat és szép kilátást ígér a térkép...

Utam lassan, kényelmesen emelkedik, nincs vészesen hideg, de a kesztyű azért jól jön. A Tilalmas-erdő útját járom, zúzmarának vagy más, érdekes, fotóznivaló látványnak nyomát sem látom. Az erdő vigasztalanul szürkének, csapzottnak tűnik. Lábam alatt harsányan recsegnek a fagyott falevelek: nincs olyan süket őz vagy más erdei állat, ami ne hallaná meg kilométerekről, hogy közeledek. Egy holló kiabál rám egy fáról, aztán fáról fára lebbenve valósággal kísérni kezd: lefotózni viszont nem hagyja magát.

Kacifántos ágak

A holló nyomában kanyarodok fel a bronzkori sáncokat és szép kilátást ígérő pont felé a Rustok-nyergen - ez egy kis kitérő, de az időbe belefér. Kilátás nincs, viszont fantáziám megeleveníti a hajdani sáncok mögött kis faházaikban élő bronzkori emberek világát. Milyen jó lenne láthatatlan időutazónak lenni...

Dérfátyol lepi be a gallyakat

Utam lefelé fordul az unalmas, borongós januári szürkeségben. Illetve, dehogyis unalmas... ahogy a szemem kinyílik, a természet is feltárja finom szépségét. Bronzvörösen lobbannak fel a bükk- és cser-bozótok az öreg fák lábainál. Smaragdzöld mohával fedett vulkáni sziklák mutatják gömbölyű hátukat. Parányi őszapók balettoznak fejjel lefelé a lehetetlenül vékony ágakon, és éles hangocskáikkal hívogatják egymást. Valahonnan, nem is messziről, fakopáncs kalapálását hallom. A fák között párásan kék a távlat, a fák szürkésbarna törzsén zöld árnyékként kúszik fel a moha. Nem, nem is szürke az erdő!

Nem igaz, hogy szürke az erdő!

Átkelek egy névtelen patakon - legalábbis térképemen nincs neki neve - jege olvad már, alatta vidáman csacsogva folyik a víz, ügyelnem kell, hová lépjek. Néhol vízátfolyások teszik igencsak csúszóssá, jegessé az utat, óvatosan lépkedek. Kirándulóknak nyoma sincs, csendes az erdő. Csak a saját lépteim ropogását hallom.

Olvadó jég a "névtelen" patakon

Innen már végig felfelé kell kapaszkodni, egészen Nagyhideghegyig. Ahogy lépdelek felfelé, ezüstös patina kezdi fedni az ágakat... dérfátyol! Aztán ezer és ezer finom jégtűt növeszt minden ág, minden fent felejtett tavalyi bükklevél. A finom jégtűfátylon keresztül rózsaszínessé szelídül a tavalyi lomb vad bronzvöröse. Egyre szebb minden, ahol hatolok befelé Jégkirálynő birodalmába. Néhol köd, néhol pára felhői ölelnek át, néhol kitisztul az idő, kiélesednek a kontúrok. Csodálatos!

Hosszan ballagtam egyedül, és csak egy holló szegődött útitársamul

Lábam alatt először hófoltok jelennek meg, aztán már összefüggő, ropogós fehér réteg borítja a talajt, fekete-fehérré válik az erdő, akár egy rézkarc. Szinte csilingelnek a jégkristályok. Hideg van, de mivel felfelé kapaszkodok, nem fázom. Lélegzetem páráját időnként törölgetem az objektívről. Megpillantom a sífelvonót: nem működik, annyi hó azért nincsen, de tudom, hogy még pár lépés, és megérkeztem a turistaházhoz, ahol meleg és pihenés vár.

Finom távlatok. Néhol párásabb volt a levegő a bükkfák között

Fél órát hencsergek a turistaházban, iszom egy finom, meleg "ovis teát" - ennél nincsen jobb - és pihengetek egy jó krimit olvasgatva. A kandallóban lobog a tűz, és jönnek-mennek a sportos küllemű túrázók, akiket nem rettentett vissza a "hidegpárna".

Japán festményt idéz

Órámra nézek, gondolatban elbúcsúzok a kellemes melegtől és kilépek a turistaházból. Azonnal belém mar a hideg, de tudom, hamar meg fogom szokni. Nagyhideghegy nevének megfelelően viselkedik. Ballagok lefelé a meredeken, minden kóró kristályköntöst öltött. Szerencsére a ropogós hó nem csúszik, jó rajta a járás még a meredeken is, és hálával nézek a karácsonyra kapott új, bélelt bakancsomra. Örülök a kabátomnak is. Mondjuk egy sapkát hozhattam volna...

Bámulatosan finom színek, árnyalatok!

Szinte méterenként megállok lefényképezni valamit: hol egy dérlepte fűcsomó kelleti magát fagyott vízesésként a fák tövében, hol egy mohos szikla úszik a zúzmaratengeren, mint egy masszív csatahajó, hol a levelek szélét kicsipkéző zúzmarakristályok vonják magukra a figyelmemet.
Itt már megsokasodik a kirándulók száma, és kivétel nélkül minden szembejövő megkérdi tőlem, messze van-e még a turistaház. Megsimogatok egy labradort - megnyalint, busa fejét a térdemnek nyomja - aztán egy vizslát is, "aki" majdnem feldönt, vizsla-szokás szerint.

Bár végig lefelé lépkedek, a zúzmaramennyiség nem csökken. Mennyire más mikroklímája lehet ennek a résznek, mint Nagybörzsöny felé! Itt-ott állatnyomokra figyelek fel a fagyott hóban. Éles vonalú, szinte késsel metszett őznyomok... egy nyúl nyomai... Egy vaddisznó látványos csúszásnyomát le is fényképezem. Akkora csülkei vannak, hogy szinte kilóg a nyom ráfektetett tenyerem alól.

A Magas-Tax rétjén olyan ködfelhő fogad, hogy el is vesztem a jelzést a tejfehér semmiben. De ismerem itt a járást, és valóban, hamar megpillantom megint a piros sávot egy fa törzsén. A zúzmara-varázs végig kísér. Hol ködben járok, ami szinte tapinthatóan gomolyog előttem az ösvényen, hol kitisztul egy-egy foltban az erdő. A varázslat fátyla leng körülöttem!

Először csak vékony "bevonatként" megjelent a hó is

Már az ismerős Taxi-nyiladékban járok, ami - amúgy - a legkevésbé izgalmas börzsönyi részek egyike, de most még ez is csodás. Persze néznem kell a lábam elé, bokacsikordító nagy kövek és vízmosások vannak az egyenes, végig lejtő nyiladékban. Kétfelől szederbozót, láthatóan fagyálló levelekkel. Amott egy ottfelejtett csipkebogyó piroslik zúzmaraköntösében, mint egy drágakő.

A Nagyhideghegy oldalában megjelent a vágyott zúzmara

Mesebeli a táj. Ám nem tündérmese ez: lábam előtt karbunkulus-vörös vércseppek sorakoznak a hóban. Tegnap és az előző napokban hajtóvadászat volt itt...

Dérfátyol szelidíti a színeket

Királyréten még van húsz percem a busz indulásáig. Azzal múlatom az időt, hogy a patak jégképződményeit nézegetem, fényképezem. Kiránduló családok igyekeznek a kisvasút felé, a busz sofőrje valakikkel beszélget - igazi béke leng be mindent, lassan sötétedik az ég, pedig fél három sincsen még, vastagodnak a felhők, talán havat is hoznak. Cinege ugrál fürgén, sárga begye az egyetlen színfolt.
Aztán látom a sofőrt, ahogy beül a "pilótafülkébe", nosza sietek én is... aztán még lesz egy fél órás várakozás Kismaroson, a váróterem szimpatikus módon fűtött, míg megjön a zónázó, ami hazarepít.