Terep-járó: Dobogókőtől Esztergomig: 20 kilométer a koratavaszi erdőben

Gyönyörű tavaszi nap van, a horizonton mégis viharfelhők gyülekeznek: ki tudja, talán karantén lesz... De még semmi sem biztos, viszont nekem van egy szabadnapom, irány hát a garantáltan vírusmentes természet. Dobogókő az egyik kedvenc indulási helyem, Esztergomból pedig fél óránként induló vonatokkal tudok hazamenni. A kettő közti 20 kilométer pedig biztosan tartogat érdekességeket a magamfajta egyedül kóricáló amatőr természetfotós számára...

A Hegymeg Esztergom közelében

Napsütés, ígéretes reggel. Eseménytelen az utam Pomázig, ahol a megállóban már virgonc nyugdíjas gyülekezet vár a dobogókői buszra. Épp azt vitatják, lehetséges-e harminc-egynéhány nap alatt végigjárni a Kéktúrát. Szerintük nem, a rádióban hallott lány biztos csalt. Felidézem saját hosszú zarándoklásaimat... én nem tartom lehetetlennek, bár nagy rohanás lehetett. És számomra a rohanás pont a lényeg elvesztése... amikor a teljesítmény hevében nem látjuk meg a katicát, nem halljuk meg a belső csendet. Minden elismerésem a fizikai teljesítményé, de én akkor sem rohanok. Kivárom, míg a gyík ismét kidugja az orrát, megállok, amíg incselkedik velem a feketerigó, megcsodálom a hulló falevelek pilinckéző táncát. Most se tervezek rohanást.

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Dobogókőn kilépek a buszból a friss reggeli szélbe - azért érezhetően melegebb van, mint egy héttel ezelőtt, bár az árnyas zugokban hófoltok rejtőznek, és felőlük olykor hidegebb léghullámokat hoz a szél. Érzem a jégbilincsből szabaduló föld nyers illatait, és szinte a bőröm alatt érzem, milyen erő feszíti a rügyeket. A távol finom világoskék párába vész, most nem ollóval vágták ki a Dunakanyar kontúrjait, mint a múltkor. Minden finomabb, gyöngyházfényűbb, valahogy nőiesebb...

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. Védett növény

Több lett a virág is. Persze hóvirágok és pirosló hunyorok, ezek indítják a szezont... ballagok Kétbükkfa-nyereg felé, tökéletes, pompás magányban. Körülöttem zeng az erdő: láthatatlan, megvillanó madarak serege énekel, pirregő szárnycsapások hallatszanak mindenfelől. Néhol kerülgetnem kell a sarat. A Nap a még csupasz ágak között átsütve cirógatja az avarborította, barna földet.

Pirosló hunyor - Helleborus purpurascens. Védett faj

A nyeregtől a zöld sáv jelzésen ballagok Pilisszentlélekig. Az őszi kikericses rét még alszik barna takarója alatt, a vadalmafa ágai csupaszak. A rönkökön, sziklákon dús mohalepel. A fodros ligetmoha telepei olyanok, mintha drónon szálltam volna egy fenyőerdő fölé. Mikrovilág!
A két hegy közé szorított, hangulatos szlovák falu napsütötte főutcáján - talán nincs is több utcája - érzem, ahogy a meleg simogatni kezdi a hátamat. A kéményekből melankolikus füstgomolyok szállnak, embert sehol sem látok, csak távolabb bíbelődik két fickó valami munkagéppel. Csak a kutyák aktívak, de azok nagyon. Mind meg akarja szolgálni a fizetését, ádázul ugatnak. Talán én voltam aznap az egyetlen történés az utcában.

A bükkfák még szunnyadnak

Átballagok a falun, innentől a sárga sáv jelzés a társam. A faluszéli nyárfákon hatalmas fagyöngy-gombócok éktelenkednek, valahonnan fűrészgép hangját hozza a szél. Nekivágok az emelkedő ösvénynek, itt-ott gyönyörű kis rózsás-kék tüdőfüvek emelgetik a fejüket. Aztán kiritkul, ligetessé válik a táj, felettem kacag az égbolt, sziporkáznak a fénysugarak. Ez a rész biztos érdekes botanikailag, de most még minden alszik... előttem az ösvény sarában változatos lábnyomok mutatják, hogy az állatvilág viszont nagyon is ébren van. Őzek, vaddisznók, rókanyomok - és egy borz is ballagott errefelé. Forgalmas sztráda ez, kéremszépen!

A friss fűszálak áttörik a tavalyi avar szőnyegét

Aztán ismét felmagasodnak a fák körülöttem, és kicsit el is tévedek - de hamar rájövök, hol tértem le egy elágazásban a jelzett útról, így visszafelé is megzizzentem a gyíkocskát a napsütötte foltban.
A Barát-kúti erdészház után ismét emelkedni kezd az út, nagyon élvezem: talán ez a legszebb rész. Kerek-berek. Még a neve is kedves. Itt-ott panoráma nyílik a hegyoldalban kanyargó erdészeti útról, sárga citromlepkék és vöröses nagy rókalepkék követnek. Szemmel tart egy csapat cinege fényes gombszemével. Elrágcsálok egy zacskó ropit, és fejedelmien érzem magamat.

Bársonyos tüdőfű - Pulmonaria mollis

Véget ér az erdő, feltárul előttem a Hegymeg nevű préri. Itt nincs mire felfesteni a jelzéseket - bár a szándék megvan - el is tévesztem. Ám a távvezeték és a hegyek biztosan ott vannak, ahol, nem kell hát turistajelzésekre hagyatkozni. Látom, hogy a villanyoszlopok sora szépen bele fog kalauzolni a sárga háromszöggel jelzett útba, ami felvisz az Esztergom felett magasodó Vaskapu hegyre. Elballagok egy lovarda mellett - nem árt az óvatosság, az ilyen helyeket emberevő kutyákkal szokták őrizni. Most is így van, szerencsére masszív a kerítés.

Még ősziesek a színek az erdőben

A lovarda után éles kanyar jobb kéz felé, és az erdőszélén haladva megcélzom a hegyet. Az egyetlen érdekesség az alvónak látszó, egyébként friss rókatetem, ami a fák alatt hever. Millió és millió kénsárga bimbó a bokrokon: remélem, lesz idén som termés...

A tavaszindító páros: hóvirág és pirosló hunyor

Egyre meredekebb a kaptató, néha megállok megcsodálni az ibolyákat a fák alatt (a növényfotózás kiváló indok a megpihenésre), egyre sokasodnak a turistajelzések is, némely fa úgy néz ki, mint valami indián totemoszlop.

A Vaskapu turistaháznál megpihenek, sietségre nincs okom. A felújítás óta nem jártam itt, jól néz ki. Odalent - kékes pára ölelésében - kirajzolódik a Bazilika masszív tömbje, amott balra vibrálva ragyognak az autók a Suzuki gyár udvarán.

Minden évszakban szépek az utak Kétbükkfa-nyeregnél

Innen lefelé tartok, és találkozom az első kirándulókkal is, akik többnyire kisgyermekes családok. A Hármas-szikla valóban olyan, mint egy kőkapu. Néhány hóvirág és piros csészegomba díszlik körülötte. Szemben, távol pedig ott a Kovácspataki-hegység, más néven a Burda sziklás tömbje.

Esztergomba érve pincesoron visz át az utam. Sokszor jártam már Esztergomban, de itt még soha. Hangulatos hely. Fekete macska néz rám lustán, félig leeresztett szemhéjai mögül, a zárt pinceajtók mögött titokrejtő félhomály lapul.

Út Pilisszentlélek felé

Vásárolok a Coop-ban, van időm bőven a vonatig. Sikerül jegyet vennem az automatából, kisebb diadal tölt el emiatt, nem mindig szokott ez nekem összejönni. Napozok kicsit a modern, elhagyatott állomás egyik padján.
Igen kellemes a hazautam is, alig vannak a vonaton - ki is lenne hétköznap délután kettőkor rajtam kívül - olvasgatok, nézek ki az ablakon, csodálom a szivárványos szélű, irizáló felhőket.

Ki tudja, mikor tudok legközelebb ilyen útra indulni?