Terep-járó: Dobogókőtől Búbánatvölgyig: az ébredő erdő

Nincs is jobb egy hétköznapra eső szabadnapnál! Az a jó a szabadúszó vállalkozó életben, hogy az egyik nap ugyan reggeltől estig meló van, de legalább cserébe lehet más napokon lazítani. Mint például most, ezen a februári csütörtökön.

Égre írt üzenet Dobogókőn

Tegnap esett, és állítólag holnap is fog. De most incselkedően éles a reggeli napfény, amikor lehuppanok Pomázon a HÉV-ről. A dobogókői busz már bent áll a megállóban, és épp egy kiránduló osztály feszegeti fel magát rá. Szerencsére azért jut hely a busz elejében, és a kamasz srácok aránylag hangfogóval őrjítik egymást és a két fáradt tekintetű pedagógust.

Kilátás Dobogókőről

Dobogókőn hirtelen eltűnik a semmiben az osztálynyi kamasz, csend lesz. Aztán hallani kezdem a csend szövetét, a millió hangot, amiből összeáll: láthatatlan, apró madarak neszezését, olvadó zúzmara pattanásait, a szélben nyikorgó ágakat, a távoli hollókárogást, a magasan a fejem felett épp elzúgó repülőgépet.

Impresszionizmus

Amolyan "ugrásra kész" most a természet. Még fagy, még hideg van, fújnak a böjti szelek, de a rügyek millióit már feszítik a nedvek, finom-zöld fűszálak törik át a tavalyi avar szürkésbarnáját, és a madarak már nászi énekeket harsognak, amik tartalmát, azt hiszem, jobb ha nem értjük.

Rajtam kívül senki se mozdul a tájban. Magam indulok neki a kék Mária-út jelzésnek a Jász-hegy gerincén. A szél hidege könnyeket csal a szemembe. Mert bizony éles szél fúj, mondhatni bántanak a szelek, csak szerencsére kívülről... Ide-oda himbálóznak a hóvirágok zárt, fehér kis virágcseppjei vékonyka kocsányukon. Örülök a látványuknak. Letérdelek a fagyott avarra fotózni, térdem melege azonnal megolvasztja a zúzmarát, és érzem, ahogy lassan belesüllyedek a sárba. De a fotók sikerülnek.

Hedvig-moha - Hedwigia ciliata

A Rezső-kilátóhelyen megállok egy percre, valóban lélekzet-elállító a panoráma most, hogy ennyire kitisztult az idő. A távoli hegyek mintha kék papírból lennének kivágva. Egyáltalán, minden kék: kék az ég, tintaszínűek a Dunakanyar hegyei, liláskékek az árnyékok, halványkék pára reszket a Duna felett.
A fák között fel-feltűnik a panoráma, ahogy ballagok a gerincen, a szél miatt nyakamat behúzva.
Pár lépés után, örömömre pirosló hunyort is találok. Újabb sárba térdelés, újabb fotók. Barátcinege kíváncsiskodik egy bokorból: feketesapkás kis fejét félrebillenti, okos gyöngyszemeivel néz engem.

Hóvirág - Galanthus nivalis

A Tost-szikláknál végre szélárnyékba kerülök, itt már zúzmara sincs, és nem recseg a lábam alatt a fagytól az avar sem. Ezer hangból áll a csend, ezer színből áll a február. A szürke sziklákon örökzöld páfrányleveleket lenget a szél.
Lejjebb smaragdzöldek a mohos sziklák, rőtvörös a bükkavar, halványzöldek a sarjadó füvek: mintha akvarell ecsetet húzott volna végig a Nagy Művész az erdőn.

Hóvirág - Galanthus nivalis

A Szakó-nyeregnél kissé elbizonytalanodok. Elvileg zöld kereszt jelzésen kéne tovább mennem, de akárhogy is nézem: ezek a kereszt jelzések kékek. Előkotrom a térképet... zöld az, jó helyen járok... na mindegy, tán itt is átfestették, és kék jelzést kell keresnem?
Mohos zöld kő-béka figyel a fák között, amíg döntést hozok.
A terepalakulatok nem tévednek, a patak egyértelmű... jó az irány! Aztán később is hol egy zöld, hol egy kék kereszt kísér a fák törzsére festve, egészen a Hoffmann-vadászházig. Innen egyértelmű a zöld.

A Jász-hegy gerincén a fák között látni a távoli panorámát

Átevickélek a patakon, aztán ismét felfelé kapaszkodok, követve a Pilisi Mária-utat. Kimelegszem, de kissé monoton is a vidék - felhők mögé bújt a Nap, megfakultak a színek, talán még a madarak is halkabbak.
Egy erdészeti úthoz érve ráismerek egy őszi teljesítménytúra ellenőrzőpontjára, erről eszembe jut, hogy ideje frissíteni. Megállok, kipecázom a hátizsákból a kulacsot.
Kedvem visszatér, könnyű léptekkel kapaszkodok fel a Felső-Ecset hegy meredekén.

Ismét gyönyörű a táj! Fejem felett hófehér felhők vágtatnak, mint a sörényüket rázó lipicai lovak. Árnyékuk, mint a kiöntött tinta folyik végig a tájon. Kristálytiszta a levegő. Élvezek minden lépést, noha az út meredek, fehér sziklák között kapaszkodok felfelé. Ez a Pálos70 túrán egy nehéz rész, már sötétben szoktam eljutni idáig, túl az ötvenedik kilométeremen... végre látom világosban is. Alattam valahol ott rejlik Pilisszentlélek pirostetős házsora.

Itt-ott rálátni a visegrádi Fellegvárra is

Felérek, de nincs benne sok köszönet. Sár, sár. Nem mély, viszont igen csúszós, cipőre tapadós fajta. Hol vadkerítés, hol áthatolhatatlan szederindás kényszerít a keréknyomba. Mégis szinte váratlan gyorsasággal bukkan fel mellettem az Enyedi-kereszt, páratlanul szép verssoraival. Mint mindig, most is meghatódok kissé rajta, megállok a kivágott fák felhalmozott tornyai mellett, pár percet pihenek egy rönkre leülve.

Pirosló hunyor - Helleborus purpurascens. Védett, mint mindhárom őshonos hunyorfajunk

A Savó-kúti tisztásig a piros kereszt jelzést követem, lassan lejt az út. Itt kanyar bal kéz felé, belépek a fák közé. Aljnövényzet még nincs, bár itt-ott bújik az erdei szélfű finom zöld levélcsokra, másutt vékony, friss-zöld fűszálak bukkannak fel a száraz, tavalyi fűcsokrok közepében.

A Majális-forrás vidáman csobog, egy kidőlt fa keresztben az ösvényen pont arra teremtetett, hogy leüljek rá egy kicsit pihenni, magam mellé téve a hátizsákot.

Pirosló hunyor - Helleborus purpurascens

Egy tágas kaszálórét után házak közé érek - igen, ez már Esztergom külterülete, Búbánatvölgy. Körülbelül egymilliószor elhaladtam már a főúton Esztergom felé, de sose kanyarodtam be ide. Talán a neve miatt. Bár egyáltalán nem tűnik búbánatos helynek. Épp ellenkezőleg. Gazdagságról tanúskodó, nagy házak, horgásztavak panorámájával. Aztán közelebbről is láthatom a tavak füzérét, most is botja fölé görbed néhány horgász, stégek, nádcsomók, egy építkezés: azt hiszem, ez lehet az épülő látogatóközpont.
Én a magam részéről többre becsülök egy olcsó büfét vagy egy működő turistaházat, mint egy csilivili látogatóközpontot, de hát én még a múlt század szülötte vagyok. És lehet, hogy hasznos lesz ez. Majd meglátjuk.

Közönséges édesgyökerű páfrány - Polypodium vulgare

Itt már van némi jövés-menés, egy hajdani horgászházikóból csak a terasz "metlahi" kövezete maradt, akár egy, a hetvenes évekből ittfelejtett sakktábla. A fák alatt már fürtös fejüket emelgetik az ujjas keltikék, a sárga salátaboglárkák. Egy kacsa zajos fékezéssel száll le a tóra.

Órámra pillantok: ujuj, negyedóra múlva jön a busz! Abbahagyom hát a tó feletti merengést, és szaporázom a lépteimet. A fejem felett a felhők hol eltakarják a Napot, hol felszikrázik minden a fényben. Feketerigó repül fel felháborodott cserregő riasztóhanggal, a Duna túlpartjáról tompa dohogással hallatszik át a vonat.

A februári erdő finom színei

Tökéletes időzítés. Ahogy megérkezek, egy-két perc múlva jön a sárga busz is. Nincs már más dolgom, mint elhelyezkedni a világ leglassúbb buszjáratán - de tényleg, minden fánál megáll - egy jó könyv társaságában, amit kifejezetten erre az alkalomra készítettem be a hátizsákba. Elsuhan mellettem Dömös házsora, a visegrádi Fellegvár, a sétahajók kikötője, a tahi híd, aztán a jól ismert települések sora, egészen Szentendréig.
És most még a metró is jár Újpest városkaputól. Hétköznap van, hamar hazaérek. Lehunyom a szemem, szemhéjam alatt tovább száguldanak a felhők...