Terep-járó: Őszi kikerics-túra a Visegrádi-hegység peremén

Rég jártam errefelé. Többnyire Dobogókő a startpont, ahonnan kényelmesen "legurulok" a Duna felé, valamelyik tetszőleges irányba - ám most fordítva tettem. Úgyse mentem még vonattal Esztergomba...

Őszi kikerics - Colchicum autumnale

Nyugati pályaudvar, korán van még, a levegő áttetsző, szinte törékeny. A vonat már bent áll, kényelmes, nincsenek is rajta sokan - többnyire kiránduló nyugdíjasok. Átsuhanunk a Duna felett, vibrál a híd vasszerkezete - nem is rég eveztem el alatta - tükröződő parti füzek dupla képe villan el, robog a vonat. Erdők, gesztenyefák árnyékában régi, málladozó villák, víkendházak, pirosan kevélykedő tetejű, villogó ablakú panorámás házak suhannak el. Aztán, bő óra múlva, jobb kéz felé kinyílik a táj, mezők, Duna-sík és a monumentális Bazilika, bal kéz felől egymillió Suzuki színes, fényes teteje. Esztergom!
Szinte tengerparti a hűvösség, ahogy kilépek a feldúlt peronra.
Innen megcélzom a Teszkót - viszonyítási pont - ahol balkanyar, és innentől Pilisszentlélekig a sárga sáv jelzést kell követnem. Utam emelkedik, egyre sárosabb, egy sor málladozó présház után itt a Csepergő-forrás. Lassan csendesül a városi zaj, a kövér vízcseppek hangos koppanással hullanak le.
Sokféle turistajelzés van errefelé. Gyöngyök Útja, Magyarok Zarándokútja (duplán áthúzott sárga nyíl), meg valami fehér alapon kék gabonakalász, talán egy tematikus ösvény jelzése lehet, csak épp a sárga sáv tűnik el gyakorta.
Persze a tágas Hegymeg-réten nincs is mire felfesteni, villanypásztor drótjai közt cikkcakkolok, lovacskák néznek meg maguknak, aztán megérint a "hol a fenében lehetek" ismerős érzése. Térképet elő, a hegyek meg a távvezeték azért ott van, ahol lennie kell - irányba állok és hamarosan ismét megvan a Sárga. Az erdőbe kanyarodó szekérutat sorompó védi, kicsit leülök vasgémére, iszom pár korty vizet, a hűvös idő ellenére megizzadtam. A furcsán sötétbíbor, szinte fekete apácavirágok ezernyi titokzatos szeme néz utánam.

Minden párás, csepereg, kövéren és zölden híznak a mohák, duzzadnak a zuzmók, opálosan csillog minden fatörzs. Zöld és sűrű még az erdő, de már az ősz ecsetje húzott rá egy áttetsző, meleg-sárga árnyalatot. Az első sárga levelek nedvesen, ázottan hevernek az ösvényen.
Hollók, hollók! Kilométerek óta felettem keringenek, korrogó hangjuk mintha mondana valamit, valami ősi, elfeledett nyelven. Örülök, hogy végre erdőben járok. Egyre több a sáros folt, majd a méretes pocsolya, itt-ott a kerülés miatt tüskebozóton vágok át, az ég is beborul... valahogy bánatos lesz az erdő, mintha a nyarat siratná, hullanak a kövér cseppek a megszürkült égből, és a hollók csak korrognak, korrognak felettem.

Pilisszentlélek felett már régi ismerősöm a galagonyákkal és szúrós mindenfélékkel benőtt plató. Ismét kisütött a Nap, meleg is lett, cirregnek a rovarok, kövér szöcskék huppognak a lábam előtt, virág is akad. Meg-megállok fotózni. A dunai szegfűk, mint rubincseppek ülnek a sárguló szénán, amott kidugták törékeny, üvegszerűen áttetsző buborékfejüket az őszi kikericsek is.

A faluszélen kékszemű néni üldögél a ház előtt. Beszédes fajta, szóba is elegyedünk, no inkább csak ő kérdezget, honnét jövök, meg hogy nem félek-e. Szeméből nevet valami kortalanság, és bizony - fogak nélkül is lehet ragyogó egy mosoly...
Aztán hirtelen kamerák, mikrofonok, tévés kocsik, kábelek, színészek és az ezzel járó változatos slepp nyüzsgése állja utamat. Filmforgatás! Leülök egy betonlépcsőre, várok, míg lejátsszák a jelenetet (ötször), aztán végre mehetek... meg se állok a kocsmáig, ami néptelen (úgy képzeltem pedig, hogy az ilyen filmes népség szeret kocsmában lebzselni). Míg megiszom a söröcskémet, a pocakos kocsmáros eladó házakat ajánl, mert hogy kéne ide a faluba egy afféle menyecske, mint amilyen én vagyok... Menekülőre fogom, mert ebből a végén még lánykérés is lesz! Szedem is a lábam a falu széléig.
Itt az a bizonyos kikericses rét, amit most végre alaposabban is szemügyre vehetek. Érdemes: milyen változatos ez a virág! Kövér és sovány, magas és alacsony virágok, hivalkodó lilák, finom levendulaszínek, sápadtak és akad hófehér is, mint a tél álma. Száruk áttetsző, vízcseppek rezegnek rajtuk, ékszerek a smaragdzöld fűben. Békésen és zavartalanul fotózgatok a nedves fűbe kuporodva, felettem jönnek-mennek a felhők.

Néhány kései harangvirág nyílik még, viharvert pártájukon esőcseppek rezegnek. Hangtalanul kereng le egy-egy sárga levél.
Folytatom utamat a Kétbükkfa-nyeregig, itt már felbukkan néhány kiránduló, tarkaruhás bringások suhannak hangtalanul a kanyarban. Aztán a köves meredeken fel a zöld kereszttel jelzett sávon - mekkora őzlábgombák szoktak itt lenni, most meg semmi! Dobogókő közelségét már a fák közé besurranó tábortűz- és bográcsozás-illatból is érezni lehet. Hadosztálynyi bogrács párolog, alattuk apró, parázsló tüzek, a parkoló tele autókkal, valaki csomózott karkötőket árul, a hotdogos bódé előtt sorbanállás. Rengeteg a nép, akik - ugye - "kirándulnak a természetben". Ellustulok, bámulom a Duna feletti párás távlatot, és nincs kedvem nekivágni lefelé, Dömösnek...
Még egy pillantás szeretett tájam felé, és elindulok a buszmegállóba.