Összes oldalmegjelenítés

2017. május 1., hétfő

Káli 30 - tavaszi túra a Káli-medencében

Káli-medence... hajdani vulkánoktól ölelt kagylóforma táj, benne a "gyöngyök": présházak, középkori műemlékek, ritka vadvirágok, forrásvizek, a Balaton látványa, fehérre meszelt, nádfedeles parasztházak, a hegyekre kapaszkodó szőlősorok... mindezt felfűzi a Kőtenger Természetjáró Egyesület túrája, több választható távon, immár tizennyolcadik éve. Tavaly voltam itt először, és nem véletlen, hogy megint itt vagyok...
Mosolyog a zsíroskenyér Kari bácsi szőlőjében. Az ilyen semmibe se kerülő, kedves ötletek miatt lehet nagyon szeretni egy túrát...
Jó korán kiérek a Délibe. Hűvös van, a vonat már bent áll, veszek még egy fasírtos szendvicset - szeretek veszélyesen élni - aztán már csak várom, hogy induljunk. Aztán csak bámészkodok, száguld velem a zónázó Székesfehérvárig. A párálló mezőkön zajlik az élet. Hol kergetőző nyulakat, hol bronzosan csillogó fácánkakast, hol a sarjadó vetésben szoborkén fekvő őzeket látok.

Székesfehérváron átszállás, a szomszéd vágányon már bent áll a balatoni "falujáró", megáll minden görbe bokornál. Zajos fiatalok csoportja ül mögöttem, vasutasok, szintén a Kálira tartanak, némelyek éjszakai műszak után... végig "szakmáznak", sokat megtudok a vasút mindennapjairól. Tanulok egy igazi vasutas közmondást: "ami késik, az nem siet!" A vonatok, nos, tényleg egy életre szóló szenvedély...
Balatonarácsnál, a vasútállomás melletti árokszéli susnyában megpillantok egy bíboros kosbort. Jó jel!
Ellenőrzőpont a salföldi kolostorromnál. Nem lehet eltéveszteni
Az ábrahámhegyi állomáson nagy a nyüzsgés. A rajtoltatás profi, öt perc múlva már az itinerrel a kezemben ballagok a piros sáv jelzésen, ki a faluból. Néhány ősz hajú, idősebb ember máris lehagy. Az erdő alján fénypettyek, fehér ernyős sárma csillagai, és - nini! - egy eltévedt agárkosbor. Három kilométer, és máris itt az első ellenőrzőpont a salföldi pálos kolostorromnál. Igazi piknikhangulat van, hiszen ezt a pontot az összes táv érinti. Családok, kutyák, túrórudi. Zöldes árnyékok játszanak a kolostorrom vörös kövein, cinege énekel láthatatlanul a lombok között. Körbejárom a romkertet, a pálosoknak sok titkot szokás tulajdonítani, egy valamit biztosan nagyon tudtak: festői helyeken építkezni.
Az itiner kiváló, van térképvázlat és a szöveges leírás is táblázat formájú, jól követhető. Az út egy meredek kapaszkodó után felér a Csönge-hegy gerincére, innen kék sáv a jelzés, nagyon szép hely... igazi erdő, ami nincs sok útközben, a fák alatt piros enyves szegfűk kezdenek hozzá épp a kinyíláshoz. Gyorsítok, megelőzök néhány kiránduló családot, aztán kibukkanok az erdőből - szemembe tűz a Nap - és a szőlősorok mentén ismét felfelé lehet ballagni.
A salföldi pálos kolostorrom
Homok csikorog a lábam alatt. Eltűnődök rajta. Az imént még vörös sziklákon lépkedtem, vörös talajon - "permi vörös homokkő", jut eszembe a hajdani tananyag. Perm. Még dinoszauruszok se éltek akkor, sivatag volt a Föld. Évmilliókkal később pedig trópusi tenger hullámzott itt. Akkor meg már nem voltak dinoszauruszok. A tengerből úgy emelkedtek ki az ősi kőzetet áttörő vulkánok, mint ma Hawaiin vagy a Karib-tengeren. Ezek szerint lehet, hogy ez a homok itt a lábam alatt a tengerfenék volt... esetleg, valami még későbbi folyó hordaléka, amikor már a vulkánok tüze is kihűlt... Nagyokat képzelődök a hajdani tájról. Geológiai elmélkedésemet enyhe légszomj szakítja félbe, ismét emelkedik az út, mellettem szinte hullámzanak a szőlők, épp levelet bont egymillió rügy, sőt már a szőlőfürtök kezdeményei is láthatóak... tavaly ez az egész itt feketéllett, elfagyott, de maguk a tövek megvannak, és most ismét nekilátnak a hősi feladatnak, amelynek végén üvegpoharakba csurran a bíborszín folyadék.
A Csönge-hegy gerincére vezet az út
Megint összegyűlt a nép a tisztáson, ahol meredekre vált a Tóti-hegyre felhágó ösvény, én is megállok, levetem a kabátot és a pulóvert, megy a hátizsákba, közben megsimogatok néhány kutyát. Van itt vizsla, cane corso, terrier. Mindet érdekli, mi lehet a hátizsákomban. Aztán neki a meredeknek... persze a virágokat is nézem közben, tudom már, hol lesznek a kardos madársisakok (megvannak!), feljebb a lila ökörfarkkórók állítanak meg egy-egy kattintásnyi időre. Elég nagy a szembeforgalom. És már fent is vagyok a sziklás csúcson. Pecsét, egy újabb vizsla - oldalvást ül, gazdájának támaszkodik, liheg - körbepillantok, csodálatos a panoráma. Aztán lefelé, hát, rosszabb mint felfelé volt... de legalább nem csúszik annyira, mint tavaly.
A következő ellenőrzőpont a salföldi természetvédelmi majornál van. Pogácsa és többféle, választható szörp a kínálat, sokan piknikeznek itt a fűben. Valahonnan harangszót hoz a szél. A kékkel jelzett murvás út egyenes, és elég monoton. Megbámulom a major állatait a kerítés túloldalán - van régi fajta, csavart szarvú juh, szürkemarha, csacsi - aztán hirtelen szükség lesz a kisollómra, egy, az út szélén mezítlábbal üldögélő túratárs vízhólyagjának lekezeléséhez. Örülök, hogy van nálam mindenféle szükséges felszerelés.
Vajon milyen titkokat rejt a pálos kolostor kútja?
Kékkút igazi műemlékfalu. A fehérre meszelt házak szinte világítanak, az óvilági, girbegurba vályogfalú tájház is, szemben vele a réten karcsú paripa legeli a kurta füvet. Tudom tavalyról, hol van a Checkpoint Charlie, vagyis Károly bácsi szőlője, de fel is írták az úttestre. A szőlők közül hegedűmuzsika száll, egy jobbkanyar, aztán fel, és itt vagyok a házilagos kilátónál. Pirosarannyal és hagymával mosolygósra mintázott zsíroskenyérrel kínálnak. Kiveszek egyet, ami a közel ülő szemeivel leginkább Csernus Imrére hasonlít, fogom mellé a fröccsel töltött poharat, amúgy álltomban megeszem, megiszom. És szól, szól a hegedű, versenyre kelve a cinegékkel.
Szőlő a Tóti-hegy lábánál
Vissza a mélyútra, aztán megkerülöm a szőlőhegyet, a bokáig érő surrogós fűben leballagok a műút sötétszürke szalagjáig. Sárga, zöld, kék színek mindenfelé, mint a brazil zászlón, az égen guszta bárányfelhők gomolyognak, itt talán még az is megáll fényképezni, aki nem szokott. Én még ráadásul szoktam is, így eljátszogatok kicsit a távlatok megörökítésével. Odalent újabb fotótémák várnak. Egy csinos, fényes gesztenyebarna paci és egy kisborjú a mamájával a pitypang termések bolyhai között, mögöttük a pazar kontraszt: a sárga repceföld a kék éggel.
A Theodora ásványvíz forrásánál bárki meríthet a vízből, én most nem állok meg - a fröccs után igazán nem vagyok szomjas, és tudom, hogy most egy viszonylag hosszú, sík rész jön, ahol jól ki kell nyitnom a szememet, hogy megpillantsam a fű között megbúvó apró érdekességeket. Itt-ott leballagok a vizesárok szélére, a víz tiszta, megugrasztok egy unkát - lábtempója nyomán sár gomolyog fel. Felettem mezei pacsirta trillázik, de olyan hosszan, hogy eltűnődök: mikor vesz ez levegőt?
De van a földön is pacsirta: pontosabban nagy pacsirtafű, rózsaszín virágai élénkítik a kopárabb foltokat a fűben. Látok agárkosbort is, sőt egyre több van belőlük. Egy helyen még számtalan tavaszi hérics is nyílik. Élénk sárgák, mintha földre hullott napocskák lennének. Letérdelek a keréknyomban, és objektívem elé egy váratlan látvány kerül: egy miniatűr orchidea! Sömörös kosbor, a hazai flóra legkisebb orchideája. A fürt virágocskái mintha meztelen, pöttyös emberkék lennének, az egész növény alig lehet több öt centinél, tokkal-vonóval. Ha nem térdelek le a hérics miatt, sosem veszem észre. A Kornyi-tó felől éktelen kuruttyolást hoz a szellő, kisebb dombokat kerülget a kiszalagozott út, aztán már itt is vagyok a tónál. Megnézem közelebbről. Mókás, ahogy a közeledésemre meginduló unkák szinte futnak a tó jócskán hínáros tetején, aztán egy nagytestű rokon is moccan, csobbanás, fejjel nekiugrik a nádnak, szinte beleremeg a nádas, lepattan, aztán kerek szemeivel néz, néz ki a békalencse alól... A tó feletti dombon furcsa műalkotások.
Csinos gomolyfelhők
Most jön az a hosszú rész a zöld fűben a sóstókáli templomromig. Nem látok senkit, követem a szalagokat, elrágcsálok egy müzliszeletet, és tűnődök, ezúttal a történelmen... Volt itt egy falu, és ma zöld füvön szalad csak végig a szél borzongása, amott, görbe törzsű fák ölelésében egy négyszügletű épületrom - talán bástyatorony lehetett, az alapterület nem valami húha, viszont a falvastagság figyelemre méltó, az építészeti stílusból úgy gondolom, jó régi lehet. A bokrok után pedig itt a hajdani templom romja, ennyi maradt a faluból. Most itt tanyázik egy sor túrázó, a pecsétet mi magunk nyomjuk a megfelelő helyre, én is pihennék már, így 25 kilométer táján. A templom mögötti szétszórt düledékeken, köveken óriási zöld gyík sütkérezik, kicsit odébb pedig egy másik! Persze ez nem öncélú sütkérezés. A nőstények miatt "exponálják magukat", díszelegnek, ami nem éppen veszélytelen. Óvatosan közelítve becserkészem az egyik "lovagot", kék-zöld nászruhája, akár a Zsolnay eozin máza, játszik rajta a napsugár.
Kiérek a kővágóörsi műútra, balról villanypásztor mögött legelésző, mindenféle színű lovacskák és tehenek, de van egy bikaborjú is, jobbról lassan enyésző traktor alkatrészek, tavaly is itt voltak már. Az épületre azt írták fel nagy betűkkel, hogy "Reiterhof", de ettől még nem vált a tanya Ausztriává.

A műúton ballagok Kővágóörs felé. Kicsit monoton, egyetlen autó sem jár itt, most kezdem érezni a lábamat, elvégre tegnap is túráztam, a Börzsönyben... mégse lassítok, szeretném elérni a kiszemelt vonatot (közvetlen járat Pestre). Most nem a szintidő, hanem a menetrend késztet gyors haladásra, "öttel megyek", legalább. Át a falun - van Cseh Tamás utca - fel, mindig fel, de nem meredek, aztán ismét erdei ösvény, és ismét a "permi vörös homokkő" sziklái, morzsalékai a lábam alatt. Visszatekintve szinte végigsimogatom tekintetemmel a barátságos tájat. A Fülöp-hegy tetején van egy kilátó, persze hogy felmászom a legtetejére, előttem vibrál a Balaton, a túlsó partot nem is látni a párában... néhány mozdulatlan vitorlás van rajta, mint poszteren a rajzszög, jobbra a Badacsony sötét kontúrja, alattam Révfülöp háztetői.

Úgy képzelem, innen már nincs sok hátra a távból, de most másutt van a cél, mint tavaly, túl a vasútállomáson. Még negyed órám van a vonatig, és még sehol a cél, követem a felfestett nyilakat egészen a Balaton-partig. Egy hotel háta mögött kapom meg a zárópecsétet, a kitűzőt és az oklevelet. Na de most aztán szedem is a lábam, vissza, ismét át a vasúti felüljárón... Megveszem a vonatjegyet, és még mindig maradt majdnem tíz percem. Csodálkozva nézem a stoppert. Így aztán még egy sör is belefér az időbe...
Szép nap volt!
Kardos madársisak - Cephalanthera longifolia. Védett orchideaféleség

Lila ökörfarkkóró - Verbascum phoeniceum

Kilátás a Tóti-hegyről a Gulácsra

Piros gólyaorr - Geranium sanguineum

Tarkalepke

Juhok a salföldi természetvédelmi majorban

Tá ti ti tá ti - Morse-jelek, csavart szarvú juh módra a salföldi természetvédelmi majorban

Kékkút határában egy ló próbálja a rövid füvet még rövidebbé tenni

Kékkút, tájház

Gyönyörű régi kovácsoltvas kerítés Kékkúton

Kari bácsi szőlője - a Checkpoint Charlie

Mosolygós zsíroskenyerek

Élő muzsika is járt a zsíroskenyérhez és a fröccshöz

Ugar és repceföld a kékkúti domb "hátoldalán"

Sárga-zöld színek...

Úton a Theodora-forrás felé

Táj virágzó repcefölddel Kékkút határában



Még nyílik a tavaszi hérics - Adonis vernalis. Védett faj

Agárkosbor - Anacamptis morio. Védett orchideaféleség.

Nini! Hazánk legkisebb orchideafaja, a sömörös kosbor! (Orchis ustulata. Védett faj)

Sömörös kosbor - Orchis ustulata

Teljes kékültség! Nászruhában hódít a hím zöld gyík (Lacerta viridis) a sóstókáli templomrom egyik kövén

Határozottan nőies formavilágú táj Köveskál határában

Panoráma a Fülöp-hegyi kilátóból

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.