Terep-járó: Dél-börzsönyi kilátások - 30 kilométer, sziklák, szintek, virágok

Friss, tavaszi reggel, kacéran incselkedő napfény, madárdal, frissen sült rétes, vadvirágok - ilyen emlékeim voltak a Dél-Börzsönyi Kilátások nevű túráról, amelynek idén is több távja közül is lehetett választani: a "zebegényi sétától" a komoly erőfeszítést jelentő 40 kilométeres táv teljesítéséig.
Én ezúttal is az igen látványos vonalvezetésű, az itiner szerint 1426 méter szintkülönbséggel bíró "harmincast" választottam.

Napsugaras emlékeimhez képest most... ehh... ködös, csepergős, szürke idő, viszont legalább nincs hideg, vigasztalom magamat a Nyugati pályaudvar felé ballagva. Húsvét, három napos ünnep, teljes kihaltság a Körúton, legfeljebb néha húz el egy-egy álmos, sárga taxi. Míg a vonatra várok, iszom egy papírpoharas kávét, melengetem vele a kezemet, és azon tűnődök, vajon kikkel fogok találkozni, megismerkedni, milyen fotótémák kerülnek az objektívem elé, hogy fogom bírni erőnléttel? Zsebeim makro-objektívtől és UV-szűrőtől dagadnak, de tudom, hogy eddig is épphogy csak sikerült szintidőn, vagyis nyolc óra alatt megtennem a távot, nem tölthetek el túl sok időt fényképezgetéssel... (Ami sosincs benne a teljesítési adatokban: hogy volt közben 300 leguggolás, 50 bozótba fetrengés, 15 sziklamászás a jobb látószög miatt stb.)

Bodzás-völgy

A vonaton az egyidejűleg szintén ide szervezett Julianus túra résztvevőivel találkozom, sok az ismerős arc, ők Nagymarosról startolnak. De elég sokan szállunk le Zebegényben is, a regisztrálás az iskolaudvaron példás gyorsasággal zajlik, öt percen belül már az itinerrel a kezemben, gyomromban a pálinkával ballagok a Trianon-emlékmű felé. Ismerem a Déli-Börzsönyt, mondhatni csukott szemmel is végig tudnám járni, de azért elismeréssel nézem a precíz szalagozást. Se túl kevés, se túl sok, mindig ott lebeg a piros-fehér szalag, ahol kell. A meredek ösvény két oldalát keltikék lila-fehér, illatos szőnyege szegélyezi, itt-ott bársonyosan élénksárga kankalinok emelgetik bókoló csokraikat, az apró ibolyáktól valósággal lilállik az erdő alja. Harsog, harsog a madárdal, túrázó is bőven van, majd később eloszlik a nép... terepfutók szökellnek el mellettem a meredeken, testre simuló feszes ruhájukban. Az első ellenőrzőpont, a Bodzás-pihenő igen gyorsan "megérkezik", apró csokitojás is vár a pecsét mellett... aztán a szép kacskaringó lefelé, az Ernő-forrás felé, szeretem ezt a részt, itt találtam két éve azt a sárga virágú, ritka Kitaibel-pimpót... A keservesen megszerzett szintvonalakat elveszítve ismét Zebegény határában, a vasútvonal mellett találom magamat. Innen aztán persze megint emelkedik az út a Borostyánkői-pihenőig, ahol a második ellenőrzőpont van. Szép kilátás tárulkozik fel, bimbózó héricsekkel... lekuporodok, mint parányi lángkelyhek lobognak a héricsek, a távlat szürke és felhős, borongós, elmélkedő hangulatú a táj.
Lehet, hogy kicsit túlpakoltam magam, a kabátot begyömöszölöm a dobozos szójatej és a dínós gumicukor (vésztartalék!) mellé.
Kicsit trécselek a pontőrökkel, kitárgyaljuk a fehérhátú fakopáncsot és a sör fontosságát, aztán nekikapaszkodok a leggyilkosabb emelkedőnek fel, a Szent Mihály-hegy és a Hegyes-tető - magyarán Spitzkopf - felé. Sziklák közt kapaszkodok, néhány túratársnak még ahhoz is van kedve, hogy geoládát keresgéljenek... amikor embereket látok lehetetlen helyeken, meredten maguk elé GPS-ezve, mindig gyanús, hogy ezek "ládáznak". Az ösvény másik oldalán egy testesebb, izzadó túratárs vív élethalálharcot a szintvonalakkal... egy srác pedig kőről kőre ugrál felfelé, barátnője keserűen hozzáteszi, hogy "pedig még dohányzik is", apró élménymorzsák, emlékmozaikok maradnak meg erről a szakaszról...
Az Ürmös-réten dús, baljósan lilás csokrokban nő a pirosló hunyor, persze hasra vetődök egy-két kattintás erejéig, nem vacakolok velük sokat, hiszen nincs egy hete, hogy kifejezetten hunyorfotózás céljából kirándultam egyet a Pilisben... A Nap sugarai néha át-áttörnek a homályon, ilyenkor felragyognak a keltikék rózsáspirosai és a rügyek friss zöldje, amott a fák között lenézve a Duna felé, látom, hogy kövér felhődunnák hömpölyögnek a nagy víz felett méltóságteljesen.

Őszies színek a Dobozi-oromnál

A Julianus-kilátónál pecsét - a másik túrának is volt itt ellenőrzőpontja, de már elpakoltak - összegyűlnek itt a kirándulók, mint mindig. Én nem időzök sokat, reményeimben szerepel egy bizonyos vonat elérése... a kilátótól először óvatosan ereszkedem a meredeken, aztán inkább futólépésre váltok, napok óta nem esett az eső, szerencsére nem csúszik... megkínzott lábujjaim tíz körömmel kapaszkodnak, fékeznének, de én inkább nagy szökellésekkel ugrabugrálok lefelé. A Világos-tértől kényelmes séta következik a Köves-mezőig, valóságos pihenő-szakasz, persze megnézem, van-e béka a Büdös-tóban, és néhol megállok kecses, fehér galambvirágokat, ibolyákat fényképezni. Továbbra is minden túrázó lehagy, de tudom, hogy nem lesz ez mindig így: én sokáig bírok lassú lenni, hosszú távon ez kifizetődik... A Köves-mezőnél kellemes meglepetés ér: frissen sült, még meleg rétest osztanak egy autó csomagtartójából, lecsapok az utolsó almás rétesre, hozzá friss víz jár marmonkannából... Bőség!
Köves-mező olyan, mint a majális Szinyei festményén. Kék ég, guszta fehér bárányfelhők, zöld fű, szímpompás vadvirágok. Nekem is kedvem lenne "majálisozni", leteríteni a kabátomat és elheveredni... és csak nézni, nézni ahogy elhúznak a felhők az égen. El is heveredek, langyos és illatos a fű, becserkészek a fényképezőgéppel néhány akkora héricset, hogy kistányérnak is beillenének...
Itt találkozom egy érdekes egyéniséggel, a Lépcsőgyűjtő Nénivel, aki kedvesen elmeséli, hogy ez a hobbyja, számolja a lépcsőket, és már negyvenezren is túl van, meg hogy milyen nehézségekbe ütközött a metróaluljáróban lépcsőt számolni, de megengedték neki, sőt milyen kedvesek voltak vele a BKV-sok.
Ezután, emlékeim szerint, hosszú és unalmas szakasz jön a következő ellenőrzőpontig, a megtévesztő nevű Gerendás-büféig. A büfé már évek óta nem létezik, viszont az útszakaszban több a szint, mint amire emlékeztem. Kisebb holtpontot is átélek a Zamenhof-kilátó hűlt helyénél, vánszorgósnak ítélve a sebességemet. Egy kanyarban akkora kutya jön szembe, mint egy grizli, póráza nincs, de szerencsére gazdája van. Megbeszéljük, hogy nahát, a Börzsönyben is él medve, miközben kezem a félarasznyi vastag bundába mélyed, az óriási kutya lihegve, nedves-barna szemekkel néz rám. A száraz avart hunyorok emelgetik, és ha jobbra nézek, a fák közül kivillan a visegrádi vár kékes horizontja... ezt persze meg kell nézni, kisebb kitérő, aztán már ereszkedni kezd az ösvény, és az ihatatlan vizű Király-kútnál lent is vagyok Nagymaroson. Vidám társaság szegődik mellém a Gerendás-büféig, sajnos el kell szomorítanom őket, ne számítsanak igazi büfére, sörre, ez csak a pont neve... És valóban, de kapunk a pecsét mellé narancsszörpöt, be is nyakalok belőle alaposan.
Az egyik kedvenc szakaszom jön, felfelé a Só-hegy gerincén. A nevét nyilvánvalóan a kicsapódó verejtékről kaphatta, bizony melegem van, bár a Nap el-eltűnik a homályban, vége a "majális" hangulatnak... Pókhálós az ég, és én igencsak szedni kezdem a lábaimat, mert mondhatni késésben vagyok. Féltávnál járok, és három óra van hátra a szintidőből... Néha állok csak meg egy-egy fehér ibolya, vagy lilásrózsaszín bársonyos tüdőfű lefotózása miatt, és már jó régen nem hagyott le senki, messze mögöttem hallok túrázó srácokat.
A Rózsakunyhónál népesebb társaság táborozik - ez a hatodik ellenőrzőpont - zsíroskenyeret is kapunk, de én nem vagyok éhes, még mindig a rétes hatása alatt állok, megyek is tovább. Persze a vizslát meg kell simogatni. Fiatal állat, riszálós karikába tekeredik, ahogy sima hátát megvakargatom, látványos fogcsattogtatással kapkod befont copfjaim után, vigyáznom kell, nehogy kicsipkézze a fülemet nagy játékos kedvében...
A következő szakaszt kocogva teszem meg, nincsenek nagy szintkülönbségek, a száradó sár felszínén puha a lépés, felvillan a horgásztó - gyengébbek kedvéért vagy négy, különféle méretű tábla is van, amire ki van írva, hogy Horgásztó. Valaha a pálos kolostor és a vár halastava volt... persze, még a török idők előtt, amikor falu is volt itt, Toronyalja néven. Most fel kell mászni a vár romjaihoz - csak néhány illesztett kő árulkodik róla, hogy itt valaha, igaz morzsányi, de mégiscsak középkori vár állt, a szokásos pecsét helyett matricát kell ragasztani a megfelelő helyre, alig találok még használatlant a szatyorban.
A meredeken le, még az a szerencse, hogy nem volt eső, mert most is cefetül csúszik, nadrágféken megyek lefele, bár nem így terveztem... a fák törzse kifényesedett már a kapaszkodó markoktól. Aztán át a szalagkorláton, és végig a szántót kettévágó traktorúton, most messzire látok magam elé, a láthatárig számos túrázó alakja pettyegeti a távlatot, nem is hittem, hogy ennyien vagyunk. Sarjad már a vetés, felettem varjú károg, az ég ismét homályos és szürke. Sok emlékem van erről a vidékről... amikor majdnem elgázolt a quados... itt találtam azt a jókiállású varangyosbékát az ösvényen... amott az a furcsa, földet markoló kézre hasonlító fa... A nosztalgiát leszámítva elég eseménytelen az utam, egy sráccal találkozom, aki karvastag, mintegy három méteres petrencés rudat szorongat, kérdem, medvék ellen-e, de mondja, hogy inkább a lejtők ellen van. Kocogva megyek lefelé az említett lejtőkön, egészen a hajdani malomig, ahol az utolsó emelkedő vár egy igen szép erdőrészben, egészen a törökmezői turistaházig. Itt van az utolsó ellenőrzőpont, és almát is kaphatunk. Nagy élet van itt. A házban mindenfélét főzhetnek - ingerlő bográcsos és rántott étel-illatok, amott az "erdei kalandpark" üzemel, némi meglepetésemre amolyan kisállatkertet is megpillantok, struccokkal. Ez tavaly még nem volt itt, úgy emlékszem. A struccok megbámulása után beszerzem a pecsétet, aztán kocogva indulok neki az utolsó öt kilométernek, amire kevesebb, mint egy órám van, ha el akarom érni a vonatot... Mintha már sötétedne, pedig csak elborult az ég, a szurdokban sehol senki... Én is meglepődöm, amikor kibukkanok Zebegény határában, a rétesesnél persze megint akad egy megsimogatni való kutya - egy fiatal boxer, olyan füstös ábrázattal, mintha beleszuszmákolt volna a kéménybe, hallatlan lelkesedéssel van irántam, "ez egy játékgép" mondja a gazdája.
Aztán, mivel a vonatig van még húsz percem, kényelmesen beszerzem a zárópecsétet és az oklevelet - precíz, nyomtatott felirattal - sőt még befalok egy nagy tányér lekváros tésztát is. Reklámajándék-képpen túramagazint, és - ki tudja, miért - egy UFO Magazint is kapok, legalább van mit olvasnom a vonaton, Alsógödig ki is okosodom a marsbéli piramisok rejtélyéből... telefon jön, meleg fürdőben ne is reménykedjek, csőtörésünk van - de a húsvéti sonka-tál, az vár rám.

Köszönöm a túraszervezők munkáját!