Terep-járó: Vízesések és pirosló hunyorok földjén: Dobogókőtől Visegrádig az Apátkúti-völgyön át

A tegnapi futóverseny után, úgy gondoltam, jól esne egy kis vasárnapi fotós séta... az útvonal szép, a táv kevesebb, mint 20 kilométer, és szép látnivalókat tartogat. Úgyhogy reggel hétkor már kint álltam a HÉV megállójában a Margithídnál...

Kilátás Dobogókőről. Még foltokban havas a táj

... Aztán várhatok húsz percet, mert a Neten egy nemlétező járatot szemeltem ki. Végre érkezik, sikít a sín, indulás. A Duna felett derűsen mosolyog a napocska, mielőtt magára húzná lassan terpeszkedő, bolyhos szürke felhőtakaróját. Nem is dugja ki többet az orrát, egy utolsó, vörösessárga fénysugárral kihuny, akár a remény pótvizsga után.
A pomázi busz szerencsére a valóság birodalmában lakozik, és a sofőr be is várja az érkezőket. Lassan elfogynak róla a turisták, ahogy itt is, ott is leszállnak néhányan... aztán Dobogókő felszippantja az utolsókat is. Hófoltok itt is, ott is... hideg van, vetek egy pillantást a Duna felé a kilátóból, hideg füstszag érződik a fák között. Szürke az ég, így hát fürgén nekiindulok a piros háromszöggel jelzett útnak. Kihalt a táj, sáros hóvirágok emelgetik megviselt fejüket. Még csak terepfutókkal sem találkozom, pedig ez népszerű edzőterep... kezemet mélyen a zsebeimbe süllyesztem, fáznak az ujjaim, nincs kedvem fényképezni sem... amíg fel nem bukkannak a pirosló hunyorok. Mennyiféle! A lehajtott fejű, baljós feketésbíbortól az égnek fordított arcú, szende halvány rózsaszínig millióféle árnyalat, alkat, megjelenés. Amott az út szélén egy finom lila foltocska... nini, valamilyen krókusz féle... mi lehet ez? Talán illír sáfrány? Nézegetem... bármi is legyen, nem honos errefelé, de már egész helyre kis telepet képzett egy több négyzetméternyi helyen.

Pettyegetett tüdőfű - Pulmonaria officinalis

Az erdészház után balkanyar - mióta frissen festett jelzések vannak, könnyű észrevenni az utat. Olyan gyorsan megyek lefelé, hogy pattogni kezd a fülem a légnyomásváltozástól. Odalent folydogál a forrás, és mindenfelé mindenféle vizek keresik az útjukat. Szeretem a Király-völgyet, de most kicsit... vizenyős. A patak a szekérutat választotta medréül, itt-ott kisebb tavacskák is képződtek. A föld nedves, vizet izzad ki magából. Ahogy rálépek, egy-egy göröngy akár a szivacs. Ugrálok fürgén, akár a szöcske, puha tavalyi avaron hangtalanul járok. Felettem harsog a tavaszi madárdal.
A kedvem a Sikárosi-rétre érve kicsit megjavul, bár a Nap még mindig szürke felhők mögött bujkál, valahogy világosabb van, szép ez a kaszáló, szélén durva gerendákból ácsolt vadles áll őrt. Nem nyílik még errefelé semmi, deres minden kóró.
Ám ahogy a kék sáv jelzésre vált az utam, és ismét erdőben járok, felbukkannak a vadvirágok. Ibolyák sokasága nyílik a fák tövében, találok egy érdekes lila-fehér mintás tövet. Galambvirágok fehér fejecskéi rezegnek, mint megannyi tavaszi dísz, bogláros szellőrózsa elegáns csokrai sárgállnak. És persze megkezdődik a patakon átugrálás időszaka. Itt is, ott is kisebb-nagyobb vízeséseken zubog keresztül a számtalan, névtelen patakág, alkalmi vízfolyás. Szépséges hely.
Pilisszentlászlóig a kék sáv jelzést követem. Tavaly ősszel jártam erre, akkor aranylott a friss avar, és a Nap fénypettyeket hintett elém. Most kopottas, szürkés a táj, de a rügyeket már a tavasz feszíti pattanásig... Néha egy-egy opálos fénysugár talál utat magának a szürke, foltos törzsű fák között. Találok pár tő kisvirágú pimpót, finom rózsaszín virágai vannak, olyan látványt nyújt, mint valami századfordulós szamóca-festmény... A falut messziről "kiszagolom": füstszag és friss fűnyírózás, bográcsgulyás és némi gázolaj.
A kocsma szerencsére nyitva, előtte nyüzsgő kiránduló társaság állomásozik. Csatlakozva hozzájuk én is iszom egy pohár sört, ami - mit mondjak - igen jólesik, aztán megyek is tovább a piros sáv jelzést követve az Apátkúti-völgy felé. Itt már megsokasodnak a kirándulók, sőt egyszercsak ismerősként rám is köszön valaki: a békamentésen találkoztunk! Kicsi a világ...
Az Apátkúti-völgy igazán vadregényes hely. Számtalanszor át kell ugrálni a patakon a mohától iszamos köveken ugrálva, de nyilván a sörtől elég önbizalmat nyertem, mert aggodalom nélkül, könnyedén veszem az akadályokat. Gyönyörű vízeséseken zubog keresztül a patak, egyre szűkebbek a szurdok falai, az ösvény a patak fölött halad... szekrénnyi andezit blokkok tanúskodnak a hajdani vulkán erejéről. De most nem a tűz, hanem a víz formálja itt a tájat, szálkőzetbe vágja magát a kristálytiszta víz, forgói üstöket mélyítenek... Manuálra állítom a fényképezőgépemet, és elkezdek bíbelődni az ISO, rekesz és exponálási idők kombinációjával... kétfelől milliónyi keltike nevet, édes illatukat a friss böjti szellő ellenére is érezni. Ibolyák csokrai, rózsaszín kónya vicsorgók szinte nem is növényi teste emelgeti az avart, amott ujjas keltikék integetnek.
Hirtelen a Telgárthy-réten találom magamat, piknikezők lepik, száll a tábortűz füstje, kutya heverész a fűben, gyerekek labdáznak... békebeli pillanat, az ég ki-kitisztul, kék foltok villannak fel rajta. A pisztrángos étterem előtt teli a parkoló autókkal, én még lemászok az Ördögmalom-vízeséshez fényképezni a vizek játékát...
Végül már napsütésben bukkanok ki a hajdani kisvasúti végállomásnál, Visegrád határában. Mint mindig, ha itt járok, most is elgondolkodva olvasom a kis temető egyik sírversét: "álmodni tudtál, de ébredni nem", furcsa és kétértelmű írás, vajon milyen sorsot takarnak e sorok?
Bőven van még időm a pesti buszig, így beülök a cukrászdába egy csokis süteményre, ez tökéletes befejezése a mai kirándulásnak.