Terep-járó: Fel a Kékesre! Decathlon Túranap, 25 kilométer

Meglepő örömmel készültem, hogy meghódítsam a csúcsot: vagyis a Kékestetőt, ahol emberemlékezet (értsd: diákkorom) óta nem jártam. Az időjárás-előrejelzés csupa jót ígért, a szintidő és a nevezési díj feltűnően baráti (ez némileg ellensúlyozza a nem éppen olcsó buszköltséget Pestről Mátrafüredre), és persze a várható botanikai érdekességek is vonzottak. Ráadásul odafelé sikerült "telekocsit" szervezni, aminek a kapcsán még a Jászság falvaiban is megmerítkeztünk - óh, te hasznos GPS! :-)

Kilátás a kékestetői sípályáról - áprilisban

Huhh, húsz perccel túlvagyunk a kitűzött nevezési időn... A rajthelyként szolgáló iskolát a tömeg alapján találjuk meg. Itinert szorongató túrázók, családok rajzanak ki, akkora tömeg ígérkezik, amihez képest a május elsejei felvonulás kismiska... És még elég sokan neveznek utánunk is. Végre indulás, friss a levegő, frissen kisikálták még az égboltot is, tisztán és azúrkéken feszül a hegy fölé, mint a teremtés hajnalán. Megbámulok egy csicsás, telematricázott versenyautót, amely hurutos kipufogódob-hangokkal füstöl el előttem, egy parkolóőr az embereket hol az "autóverseny", hol a "futóverseny" szerint igazítja el (ez utóbbi volnánk mi).
Rákanyarodok a 25-ös táv zöld-piros jelzésű ösvényére, és varázsütésre eltűnik a tömeg. Végre! Hiába, a mezőny java valahol jóval előttem lehet, de legalább nem frusztrál, hogy mindenki lehagy... hiszen eleve a végén indulok neki a távnak. Az erdő még fakó, avar-barna, az éles napfény csíkokat fest a földre, amott lent vidáman csörgedezik egy patak. Harsog a madárdal, és a természet hangjain olykor, egyre távolabbról, az ágak között megszűrve átüt a rally-versenyautók hangja.
Rögtön egy meredek domboldalt kell meghódítani... szép kisvirágú pimpók kandikálnak ki a tölgyavar alól, akár miniatűr japán festmények is lehetnek, a lehető legfinomabb halványrózsaszínben.
Aztán szintbe fordul az út, és némi meglepetésemre máris megérkezek az első ellenőrzőponthoz. A Csepegő-forrás mellett két lány üldögél, pecsétel, jó utat kíván. Rám is fér, mert a patakon való átkelés nem megy simán: ahogy kőről kőre ugrok, megcsúszom a nyálkás moszatbevonaton, és máris térdig a patakban találom magamat, két markomban védve fényképezőgépet, makro-objektívet... de megúszom anélkül, hogy eldobnék mindent, csupán néhány kisebb zúzódást és jelentős mennyiségű sarat könyvelek el. Az, hogy a túracipőmben szörcsög a víz, nem is számít.
Békés, szép tájakon járok, lassan szárad rajtam cipő-nadrág, lila ibolyák pettyezik az ösvény két oldalát a Peres-bércen. Néha meglepően szép kilátás is felvillan a sarjerdő hézagaiban, odafent ragyog a Nap, két repülőgép húz egy nagy X-et az égre, zümmögő hangjuk beleolvad a természet neszeibe. A kopár hegytetőn minden parányi: az élénksárga, ötszirmú pimpók, az alig pár centis fürtös gyöngyikék - mikrovilág.
Hosszú lábú tinédzser szökell el mellettem, láthatóan nem probléma neki az a szintkülönbség, ami engem megizzaszt a hátizsák alatt. A Négyeshatárnál egy kis kitérőt kell tenni a Kis-kőig, ahol a második ellenőrzőpont tanyázik. A gerinc két oldalán kékesen dereng a távlat, sőt a távoli hegyek szinte ibolyalilák. A száraz fűben mindenfelé kirándulók heverésznek, piknikeznek... szívesen csatlakoznék hozzájuk, de hát itt menni kell...
Megyek is, vissza a Négyeshatárhoz, ahol gusztusos esőház és ácsolt padok várják a kirándulókat. A kabát megy a hátizsákba - vizes a hátam, hűti a szél - előásom a banánomat, kicsit szárítkozom, teát is iszom termoszból. A következő pont már a Kékestető lesz, még három kilométer sincs.
De milyen három kilométer! Fel, fel, fel. Időnként meg kell állnom, hogy szívem vad dobogása lassuljon, ilyenkor alibiből növényeket fényképezek. Azzal múlatom az időt, hogy felidézem a látott növényfajok rendszertani nevét. Corydalis solida, Isopyrum thalictroides. Közben a meredekség szelídül, és valóságos mese-erdőbe kerülök... öreg, göcsörtös, szürketörzsű bükkök, megannyi tündér-lakta fa, titokzatos görbületek, titkot rejtő odúk, régi forradások, földet markoló gigászi gyökerek. Jajj, levegőt... Pulmonaria mollis... még egy lépés... Corydalis cava...
Aztán egy vidám, fiatal társaság szólít meg, hogy készítsek róluk csoportképet - pont ilyen kis piros Nikonom volt nekem is - ez átlendít a szintvonalakkal vívott haláltusán, és vígan trappolok tova a bükkösben.
Elhagyott, kísérteties, szocreál épület alussza álmát a fák alatt - talán ez volt a nővérszálló - de pár lépés az aszfalton, és máris "Magyarország tetejének" nyüzsgése fogad. A toronyantenna színes piros-fehér vonalai, akár egy graffity íródnak ki az égre, a piros-fehér-zöld kőnél valakit megkérek, hogy kattintson rólam is egy "csúcsfotót". Koncert is van. A kis színpadon zenekar játszik, elég nagy fáziskéséssel jövök rá, hogy a Titanic filmzenéjének átdolgozása szól. Vidám és színes minden, akár egy vásárban.
Az út folytatása lefelé, a sípályán történik, nyílegyenesen. Kattintok párat a távlatról, mögöttem egy társaság jön egy nagydarab boxerrel. A kutya lépésnyire mögém settenkedik, aztán amikor megfordulok és ránézek, visszaugrik, és lábait a földre csapva játszani hív. A gazdája mondja is, hogy szörnyen veszedelmes állat, ujjakat eszik, ropinak. Az említett bestia ekkor kéjesen a hátára vágja magát, és hemperegni kezd, rózsaszín pofazacskói szerteszét terülnek, lábai az égnek.
Végre leérek a sípálya aljára. Valami megzörren a fűben, valami cikcakkolást látok a szemem sarkából. Lenézek... egy gyík-gyerek néz vissza rám okos kis gombszemeivel. Lehajolok érte, aztán az ujjaimon mászkáltatom, esze ágában sincs menekülni.
Gyönyörű tüdőfüveket fényképezek: csokros virágai a rózsaszíntól a kéken át a liláig változnak, az egyik legcsinosabb korai vadvirágunk, és gyógynövény is.
Mátraházát éppencsak súroljuk, a parkoló szélén bódék. A réteses szinte ellenállhatatlan, de nagy levegőt veszek, menni kell tovább. Az út többé-kevésbé meredeken lejt, tudom, hogy meglesz még ennek a böjtje. Egy patakugrás után ismét emelkedő, hirtelen bukkan ki a fák közül a negyedik ellenőrzőpont, ami a Hatökör ura névre hallgat, ez persze a hely neve, de elgondolkodom rajta, miként kaphatta.
A Nagy-völgy gyönyörű. Végre sík a terep - jól esik a pihenő, fokozom is a sebességet, kisebb-nagyobb kiránduló társaságokat hagyok le - néhol át is kell ugrálni a patakon, vidáman csobog a vulkanikus, gömbölyded sziklák között, kisebb-nagyobb, fehér tarajú vízesésekkel. Ismét elkezdem figyelgetni a növényeket, és nagy örömömre rábukkanok egy tő sudár kankalinra. Ez a ritka faj eddig hiányzott a "digitális herbáriumomból", úgy érzem, ajándékot kaptam a hegytől.
Néhány túratárs egy kidőlt fatörzsön üldögélve pihen, egyikük megszólít: kérek-e zabos kekszet? Hát persze hogy kérek, nagyon finom, nem győzöm dicsérni. Ritka, hogy valami egészséges, bio, és még ízletes is. A hölgy pironkodva bevallja, hogy igazából mestercukrász. (Mestercukrászokat a túrákra, még, még!)
A térdemre már teljesen rászáradt a sár, hajdan itt kisvasút járhatott, sejthetők még a korhadozó talpfák imitt-amott... milyen szép útvonala lehetett a patakocska mentén!
Lajosházán viszont ma is van kisvasúti megálló, és jókora kiránduló sokaság. Amott valakik bográcsoznak is. A pontőrök sósmogyoróval kínálnak, ami veszélyes dolog, mert attól zombivá változom és beletömöm a számba az összeset... na jó: a sósmogyorózást nem lehet abbahagyni. Balra, a kiszalagozott, sárga négyzettel jelölt úton már érkeznek az ötven kilométeres táv terepfutói is.
Itt, gondolom a mogyorózombiság utóhatásaként, errefelé indulok tovább. Teljességgel feleslegesen mászom meg a Papszállás-vápát, amikor a jelzés sárga sávra váltása rádöbbent, hogy elkavarodtam. Egy "ó, hogy az a..." kezdetű, nyomdafestéket nem tűrő végű, viszont szívből jövő kijelentést kanyarítok el - pont jön egy terepfutó, idősebb úr (de ciki), és biztat, hogy mondjam csak ki, amit gondolok, ő teljesen ismeri ezt az érzést! Egy igazi lovag! Még azt is felajánlja, hogy derítsük ki, merre van az út... hát ez a valami, negyvenöt kilométer brutális terepfutás után még mindig talpig úriember, aki kész segíteni az eltévedt turistának... Megbeszéljük, miközben kocogok mögötte vissza a meredeken, hogy az ember valamiért sose téved el sík terepen, vagy a túra elején, hanem mindig a legmeredekebb részeken.

Még egyszer megtekintem hát a lajosházi pontot - időközben banánt is kikészítettek a futóknak - és jön a számomra legkellemetlenebb szakasz, a Kecske-bérci meredek. Ami nemcsak meredek, de sáros is. Nagyon sáros, avarral fedett sunyi kis vízfolyások lapítanak rajta, úgyhogy csúszik is. Minden lépésért duplán meg kell dolgozni, és még dolgozik bennem az iménti felesleges két kilométer tudata is. Ráadásul sehogy nem akar vége lenni ennek a szakasznak!
Kifejezetten boldoggá tesz, amikor az ösvény a sárga kereszttel jelzettre vált, innen aránylag sík, aránylag jól járható, már aki szereti a megkövült traktornyomokat. Végre beszélgetőtársakra találok, innen már nem sietnek annyira a népek, vagy én értem utol őket? Itt van a piros Nikonos társaság, beszélgetek egy lánnyal a kollégiumi életről... aztán egyszercsak kibukkanunk az erdőből, és már fel is villan a Sás-tó opálos ragyogású tükre. Szomorúfüzek hajolnak fölé, alattuk az elmaradhatatlan tőkés réce pár. Itt van a hatodik ellenőrzőpont. Ragyog a rét zöld füve, régi tábortüzek fanyar illatát hozza a szél, egy sokkal frissebb kürtőskalácséval egyetemben.
Innen már vidám és könnyű a séta. Beszélgetek... szóba kerül a tájcsizás, az Asperger-szindróma, a saját testsúllyal végzett edzés, a salamonpecsét gyógyhatása, és ki tudja, még mi minden. Az ösvény mentén keltike-áradat - fent a Kékes oldalában még csak bimbósak voltak.
Az utolsó kisebb emelkedő Mátrafüred határában a Kozmáry-kilátó. Felmászok a kőtoronyba, körülnézek... délutániak már a fények, a hegyek kékeslila kontúrját elmossa a gyöngyházfényű, ragyogó pára, az égre jégtűfelhők kúsztak. Lábam előtt ismét egy viszonylag ritkább vadvirág, a törpe keltike kelleti magát.
Nincs már más dolgom, mint átszaladni a műúton, és az iskolában beszerezni a zárópecsétet. Nagy a nyüzsgés, van családi fotózkodás, oklevelekkel szaladgálnak kisgyerekek - volt "törp-túra" is - egy bájos, fürtös, rózsaszín ruhás kis hétéves lányka büszkén szorongatja a 25 kilométer teljesítéséről szóló oklevelét.
Van szendvics és igazi "napközis tea" is, kihagyhatatlan fogása minden valamirevaló túrának.
Alkonyatba fordul már az ég, amikor kiballagok a buszmegállóba, a naplementét már a busz ívelten feszülő ablakaiból nézem, megsokszorozódnak rajta a fénykarikák.
Szép nap volt, köszönöm a szervezőknek!