Terep-járó: Kemence, Csóványos, Királyrét: keresztül a Börzsönyön

Sok rövid kirándulás után már igazán megérett az idő egy hosszabb "fotószafárira". A hosszú már a kezdésre is vonatkozik: a Nyugatiból Kemencére eljutni bő két órába telik vonattal és busszal. Az előrejelzés másnap reggelre jövendölte az esőt, az éjjel megérkező markáns hidegfronttal. Így, reméltem, nem lehet akadálya egy körülbelül húsz kilométeres kellemes sétának, érintve a Börzsöny legmagasabb pontját, a 936 méteren fekvő Csóványost.

Ehhez képest... ülök a vonaton, bámészkodok kifelé, pajkos napsugarak kacérkodnak a felhők között. Egy utolsó fénysugár még végigsimogatja a Naszály fehér bányafalát, aztán végleg kihuny az egyre vastagodó felhők alatt. A Dunakanyar hegyeit szinte fekete felhők cirógatják. "De legalább nem esik", vigasztalom magam. Valóban, még legalább tíz percig nem esik, aztán amikor Szobon átszállok a "falujáró" buszra, csíkozni kezdik az esőcseppek a busz üvegeit, a sofőr pedig bekapcsolja a fűtést.
Fácánkakasok portyáznak délcegen az út széli kaszálókon, vizesen csillog a tolluk, piros bőrlebenyük. A busz Nagybörzsöny határában percekig vár, míg átterelnek egy gulyát az úton. Két csinos, foltos kisborjú és a pásztor zárják a sort. Fekete varjak lebbennek át a vetés felett, a börzsönyi csúcsokat elhomályosítja a szürkésen szitáló eső.
Csak én szállok le Kemencén, egyedül képviselem a "bakancsos turizmust" ebben a hangulatos faluban, még az elmaradhatatlan, biciklit toló részegessel sem hoz össze a sors. Szedem a lábamat a csillogó műúton, át a patak hídján a kisvasúti múzeum felé, majd végig a sínek mentén a Csarna-völgyben. Vidáman zengő harangszó búcsúztat, ahogy kifelé igyekszem a faluból, hangja nyüzsgő zarándoktömeg árnyalakjait vetíti körém, aztán elfoszlik a kép, és megint egyedül ballagok a szitáló esőben. Sehol senki, a strand még téli álmot alszik, az ifjúsági tábor faházai bezárva szenderegnek, egyedül az étterem felől lengedezik valamiféle gulyásleves-illat. A madarakat nem zavarja az eső, harsányan énekelnek - ismét megállapítom, hogy a madarak vízállóak. Az út mentén ázott, mélykék indás ínfüvek emelik fürtös oszlopaikat, a foltos árvacsalánok élénk rózsaszínjei valósággal felragyognak.
Az erdészeti emlékműnél lekanyarodok a műútról, fel a zöld sáv jelzésen. Tudom, hogy mostantól jó sokáig, jó sokat, jó magasra fogok gyalogolni - nem is fázom már, kezem előhúzom a zsebemből, kabátom szárnyával óvom fényképezőgépemet a permetező esőtől.
Hogy kizöldült az erdő! A fák alatt még porszáraz a föld, de az esőáztatta ösvények sem sárosak még. Nagy volt a szárazság az elmúlt hetekben... Én pedig csak ballagok felfelé, felfelé. Távoli kakukkszó szitál, visszahozza a meditációs táborozás emlékét, ahol csendben ültem, nagyon csendben, és ebbe a csendbe kakukkolt bele az Elmúlás, számolgattam, hányat szól még? Annyi évig élek... ha jól emlékszem, száznyolcnál hagytam abba.
Godóvár sáncainál a hajdani földvárépítők felé szállnak a gondolataim, vissza az időben, jó háromezer évvel... Kik lehettek, hogyan éltek? Hogyan tudtak ennyi kősziklát megmozgatni, gerendavázas közeikbe döngölve a földet, miközben hat méter vastag, három méter magas, több száz méter hosszú sáncokat építettek? A piramisépítőkről még csak tudunk valamit... de erről az ókori népről hallgatnak a falak. Hogyan öltöztek, miről énekeltek, miben hittek, milyen meséket meséltek gyermekeiknek? A kövek közeiben apró vadvirágok kunkorognak: a vad árvácskák, mintha megannyi, régmúltba tűnt arc lennének, csak néznek rám összehúzott szemmel.
Az eső néha rázendít, néha csillapodik, nehéz földi párák keverednek a friss, zöld növényi illatok közé, fejem felett halkuló dongással repül el egy nagy utasszállító gép, egészen fent, láthatatlanul a felhők mögött.
Az út jelzettsége igazán kiváló. Alig kell figyelnem, ahogy visz az utam felfelé, mindig csak felfelé. Pihenésül azzal szórakozom, hogy az árokszélre tenyerelve-behajolva "bokeh"-es képeket készítek, vagyis a fák közt behulló fénypettyek festenek hátteret a témáknak... a legpicibb vadvirág is valóságos Broadway-ragyogást kap. A Pléska-bércen kibukkanok az erdőből, máris világosabb van, kacskaringós páfrányok incselkednek az esővel, megcsodálok egy óriási taplót, aztán kőfolyások közt megint felfelé, felfelé... A Dosnya-nyeregtől valósággal mesebelivé válik az erdő. A bükkfák, mintha földre nyomott, szürke gyertyák lennének, lecsorgó viasz-gyökerekkel, a gyökerek közt még virágzanak a keltikék. Édes illatuk száll, és meglepetésemre a fű között megpillantok egy nyíló hóvirágot is! No hát te nem kapkodtad el a dolgot - simítok végig rajta, lefényképezem, aztán ballagok tovább. A következő bükkfánál különös ibolyára leszek figyelmes - kettő helyett három "füle", felső szirma van, itt egy foltban több hasonlót is találok.
Végre szintbe kerül az út, hallom a Csóványosnál tanyázó turisták vidám zsivaját. Nem sietek, parányi szépségekkel ajándékoz meg a csúcs: finoman erezett szirmú madársóskák virágain állnak az esőcseppek, valóságos kristály-nagyítólencseként. Meseszép látvány! Egy odvas keltikén didergő lepke szívogat, könnyen hagyja magát fényképezni, szinte még modellt is áll a kamerának. Őshüllő-szerű, taréjos andezit sziklaformáció "les" a mélység felé.
Az új kilátó körül piros mécsvirágok díszlenek. Az egyik legdekoratívabb vadvirág, persze hogy fotósétára indulok, hátizsákomat és kabátomat letéve egy padon, hadd száradjanak... egyre világosabb van, aztán hirtelen árnyékom születik, a fák közül rám nevet homályosan a napfény.
Elrágcsálom a pályaudvaron vett búrkiflit, hangulatom ugrásszerűen megjavul. Persze, ehhez az is hozzájárul, hogy tudom, hogy innentől végig lefelé fogok menni. Újra felkapom a hátizsákot, indulok is az Országos Kéken lefelé, a Fultán-kereszt felé. Annyira szép, panorámás az út, annyira nincs sehol senki, hogy még éneklek is, afféle dünnyögő duettet a harsogó madarakkal.
A Fultán-kereszt rétjén egy népes társaság piknikezik, labdázik, sülő szalonna ínycsiklandozó illata száll, igazi békebeli hangulat, mint egy régi fotográfián... A Nap, bár homályosan, de süt, sokkal melegebb van, mint a Csóványostől északra. Mintha egy másik nap, egy másik túra kezdődne!
A fák alatt a fogasír virágai, mintha gömb fejű rózsák lennének, ingadoznak vékony szárukon, rengeteg a borzas repkény, még klorofill-hiányos példányt is találok. A különlegességek sorát egy rózsaszínre sikerült indás ínfű folytatja. Bimbózó kardos madársisak és madárfészek kosbor képviseli az orchideaféléket. A Cseresnyés-völgyben magas, sovány, borostás fiatalember jön szembe az ösvényen, nyakában jókora távcső. Jó madarászást kívánok neki, cserébe megkérdezi, láttam-e sápadt kosbort útközben. Jó találkozások ezek. Táncolnak a fénypettyek az erdő alján - még nem teljesen zárult a lomb - csörgedezik a patak, és igazán nincs kedvem sietni. Így is fél órával hamarabb érek ki Királyrétre, mint ahogy terveztem, és a buszig marad még időm egy sörre is a vendéglőben, arany áron ugyan, de azért jól esik.
A busz levisz Kismarosra, innen vonattal megyek Alsógödig, innen komppal át a Szentendrei-szigetre... a napfény megint elrejtőzött, talányos sugarakat hint a felhők között a Dunára, mint a barokk festményeken.
Ezzel a látvánnyal búcsúzik a nap, a gödi templom harangszava áthömpölyög a Dunán, mintha a kert végében állna a torony. Holnap aztán tényleg eső lesz...