Terep-járó: Arany erdő a Börzsönyben: Kemence - Csóványos

Ez az egyik kedvenc útvonalam a Börzsönyben. Alig valamivel több, mint 20 kilométer, elejét-végét keretbe foglalja a kisvasutazás, középen pedig ott a Börzsöny legmagasabb csúcsa, az új kilátóval büszkélkedő Csóványos. A zöld sávval jelzett, Kemencétől a csúcsig vezető turistaút jól járható és biztonságos maradt a jégkárok után is. Patak, hegytető, panoráma, kisvasút, tavacska, őszi lombok, gombák, októberi vadvirágok ígérete... mi kellhet ennél több?

Október 22... megkezdődik az az időszak, amikor az ember sötétben indul túrázni, különösen, hogy vonat és busz is kell a startpontba való eljutáshoz. Szóval, sötét van, csillagok néznek vissza rám, amikor az alvó, öreg, kopott bérház gangján állva felpillantok a bársonyfekete égre. A csillagok a végtelen messzeségben elég bölcsek ahhoz, hogy távol tartsák magukat Budapesttől, most mégis mintha huncutul hunyorognának rám. Új nap kezdődik, új élet, távol a munkahelytől, a csőtörésektől és politikai nagygyűlésektől.
A Nyugatiban is alig lézengenek néhányan. Halk pendüléssel megtörik az éjszaka uralma, miközben megtárgyaljuk a helyközi díjak logikátlanságát a vasúti pénztárosnővel (mert mi abban a ráció, hogy Zebegénybe nem, a messzebb lévő Szobra viszont jár a kedvezmény?). Aztán megiszom a szokásos papírpoharas kávét, odakint lassan világosodik, fényesedik az ég, mint a magához térő ember szeme.
A vonaton egy éjszakai műszakból hazafelé tartó ember megkér, hogy ébresszem fel Vácott, aztán lecsuklik a feje és már horkol is.
Nézek ki az ablakon - a hegyek fölött masszív felhők, szinte fennakadtak a csúcsokon, felettük kékül az ég, valahol egész magasan fehéren világít egy repülőgép csíkja. Vágtat a zónázó, benne a melós álmaival, akit könyörtelenül felébresztek, amikor Vácra érünk.

Nagymarosnál döbbenetes látvány tárul elém a vonatablakból. A horizonton járó Nap besüt a felhőréteg alá, alulról világítja meg a Duna felett lebegő párapaplant, a visegrádi Várhegy masszív kísértetként lebeg a párálló folyó felett. Az ég szinte fekete, a sárga lombú fák fáklyaként lángolnak fel. Elképesztően gyönyörű pillanat. Aztán a látomásnak vége, a felhők összezárulnak, a fák szemérmesen visszabújnak árnykabátjukba.

Ébredeznek a hegyek...

Szobon egy asszonyt vigasztalok, sok cuccal áll a peronon, most jött rá, hogy otthon hagyta a lakáskulcsát...

A "falujáró" buszról csak én szállok le Kemencén, bár az induláskor még tele volt kirándulókkal, hátizsákokkal és botokkal. Ismerem a járást, elmerülök a falusi fűtés-szagban, ami leginkább széngáz, de ahogy szimatolom, van benne némi pakura, autógumi és döglöttmacska is...
A kisvasút is alszik még, sehol senki, a patak mentén követem a sínpárját. Itt-ott bekacsintgat már a Nap a völgybe, néhol bebököd arany ujjaival a fák közé. Az ágak végén harmatcseppek rezegnek, a nedves avaron hangtalan a járás. Elballagok egészen a feketevölgyi végállomásig, szalamandrákban reménykedve, ám sajnos eggyel sem találkozom. Itt nekiveselkedek a zöld sáv jelzésnek, amit egészen a Csóványosig fogok követni, bár itt jelzés nélkül se tévednék el... Elmaradnak mellettem Godóvár őskori sáncai, kimelegszem a kapaszkodón, sárga lombokon lépkedek. Itt-ott megállok fotózni... szikrázó harmatcseppek, egy-egy rubinpiros vércsepp: csipkebogyó, nyálkás-sárga gomba... rengeteg téma kínálkozik objektívem számára. A Dosnya-nyeregnél felhőfoszlányba érek, elmosódnak a fatörzsek, pár méteren át sugaras fény-nyalábok vibrálnak előttem. Mesebeli látvány!

Szinte meglepődök, amikor felbukkan előttem a Csóványos szögletes, fehér kilátója. Máris? Egész sok kiránduló nyüzsög itt. Megsaccolom, hány lépcső visz fel a tetejére - 133 - meglep, hogy tényleg ennyi, ezek szerint egyszer már megszámoltam. A ragyogó párarétegből csak a csúcsok emelkednek ki, olyanformán, mint a tengerből a bálnák háta. Felettem kéken, feszesen ragyog az őszi ég. Fázni kezdek, most, hogy nem mozgok, nem is töltök sok időt az uzsonnázással - irány lefelé a kék-piros sávon, a Haramia-lyuk felé. Mint mindig, most is rácsodálkozom a sziklakéményekre (Szabó-kövek), amelyek mintha egy ember-előtti, ősi vár romjai lennének.
Most aranylik csak fel igazán az erdő! Jóval melegebb is van, mint a Csóványos északi oldalán, elképesztő, hogy egyetlen hét alatt hogy "átöltözött" a hegy zöldből sárgába. Pazar kék, meleg sárga, vérpiros és avarbarna kontrasztok örvénylenek a szemem előtt. Szinte fehér, száraz fűkalászok simogatják a levegőt a szürke bükkfatörzsek körül. Az Égés-bérc óriás, ősöreg, göcsörtös fája átöleli a sudár bükköket. Útbaigazítok néhány elkeveredett kirándulót - a jó idő miatt azok is kirajzottak, akiknek térképük sincs, úgy látszik - ismerőssel is találkozom, aztán egy csapat éneklő iskolással - "regnumosok", mint megtudom, ez olyasmi lehet, mint a cserkészet. Aranyosak, lelkesek. Végre van időm "művészkedni", apró részleteket fényképezgetni... még nem szoktam meg a teleobjektíves látásmódot, minden kattintás meglepetést hoz.

A Bajdázói-tavat még sohasem láttam ilyen szépnek. Olvasztott arany. Lángoló lombokat, kék eget tükröz, egy-egy lekerengő sárga levél húz tükrére néma karikákat. Döbbenetesen szép. Néha végigfut a hátán egy kis borzongás, ahogy titokzatos élet mozdul benne.
A Horgásztó is megkettőzi a csaliárus házikóját, a bot fölé görnyedő horgászok alakját. A béke szinte tömör, és aranyfényű, aranyfényű. Némán ujjongva énekel a csend.

Királyréten ritkán látni ennyi kirándulót. Jön a kisvasút, nemzetiszín zászló leng a mozdony két oldalán - persze, október 23. - hozzácsatolnak még két kocsit, így befér az a két kiránduló osztály is, akik már itt nyüzsögnek.
Kismarostól hazafelé a vonaton kapok egy szórólapot egy észak-afrikai, fejkendős asszonytól, hogy imádkozzak Krisztus második eljöveteléért, és hogy legyen béke a Földön.
Béke... Lassan, kerengve hullanak a levelek, aranyba öltözik a föld. Az alkonyi, lilába hajló égen angyalforma fátyolfelhők. Otthon vár a csőtörés. Október vége van.