Terep-járó: Nagyhideghegytől Királyrétig - októberi színek az erdőben

Szombati munkanap! Pfúj. Rengeteget dolgoztam a héten, hogy kivehessem ezt a napot, és kimehessek a szabadba végre. Annyira hiányzott már az erdő, a csend, hogy az szinte fájt. A rádióban ráadásul azt mondták, "egy napra visszatér az indián nyár". Választásom a Börzsönyre esett... azon belül pedig a "lusta turista sétájára", vagyis hogy felvitetem magam Nagyhideghegyre a hétvégi busszal (szerencsére a sofőr ezt a szombatot hétvégének tekintette), és onnan majd "lecsorgok" a Kéken (Lutzenbacher-út), majd Ábrahám-kertnél egy merész balkanyarral letérek, és a zöld sávon irány Királyrét. Ott pedig, ha időm engedi, a szép napsütésben még sétálok egyet a Bajdázói-tó körül, napozó teknősöket nézegetve. Mondom, ez volt a terv...

A Bajdázói-tó sima tükre

Csendes boldogság ölel át, ahogy a kezem melengetem egy papírpoharas kávéval a Nyugati pályaudvaron. Szombat van ugyan, mégis kevés az utas, a jegypénztárnál tán ketten állnak csak előttem, ha ez "rendes szombat" lenne, bizony többen lennének... A csarnokot nyugdíjas kirándulócsoportok töltik meg, botok, kulacsok, visszhangzó galambszárny-csattogás. Eseménytelen az utam Kismarosig. A kisvasútnál már várakoznak néhányan, "csoportunk is van", mondja a pénztáros, a csoportról utóbb kiderül, hogy valamiféle vasútrajongók lehetnek. Hártókútnál megáll a szerelvény, szembe jön a párja a párhuzamos síneken, meg jön egy régimódi kék-fehér Ikarus busz is, "szolgálati járat" felirattal, ez is megáll... a vasútrajongók leugrálnak, és a három "pózoló" járművet veszik géppuskatűz alá fényképezőgépeikkel. Aztán a jelenet szinte szétrebben, megyünk tovább...

Királyréten alig mozdul az élet, a kirándulókat felszippantja a számtalan ösvény valamelyike, én megyek a "hétvégi turistabuszhoz", ami alatt - mint mindig, ha erre járok - polifoamon fekszik a sofőrje és valamit szerel. "Defekt", a járat kimarad, majd fél 11-kor... Hm, lett másfél órám, "újratervezés" mondaná a GPS-em, már ha volna nekem olyanom. Egyszerűen megfordítom a tervet, és a Bajdázói-tóhoz sétálok. A horgásztó partján kővé vált horgászok hajolnak a sima víztükör fölé. Tükörképük is horgászik, fejjel lefelé. Sehol senki, a csend szinte fejbe vág. A Bajdázói-tó tükre egészen sima, néha borzong csak meg picit a benne rejtőző törpeharcsa-ármádia nyomán, de sem teknőst, sem békát, sem szalamandrát, sem madarat nem látok egyet sem. Mintha kihalt volna minden. A szinte olajos víztükrön néha molnárpoloska szalad át, lustán gyűrűzik a víz egy-egy lehulló falevél nyomán... Az ég szürke, fátyolos, a levegő hűvös, a színek amolyan "semmilyenek". Felteszem a teleobjektívet és sétára indulok, hátha... Az őszies színek azért fényképezgetésre csábítanak, egy-egy színesedő levél is érdekes téma lehet. Elbóklászom a nyakkendős békákkal jelzett tanösvényen, megnézegetem a hajdani ércbánya-tárók bejáratait - feketén ásít a mélység a fél zsanéron lógó ajtók mögött - denevérekhez még "korán van", egyébként se mozdul semmi, csak néha pereg le karikázva egy-egy megsárgult levél. Az emlékeim is peregnek, peregnek... a fotókiállítás-megnyitó, a madarásztábor - de nagy volt a hőség! A sátrak helyén most lustán fekvő szénafű várja a telet... A tél, amikor hiúznyomokat kerestünk a frissen hullott hóban... A tavasz, amikor varangyok pirregtek a tóban szerelmesen, olykor halálos ölelésben. A nyár, amikor erdei békát filmeztem. És persze az Ákos-büfé, ami mostanra átköltözött Törökmezőre.

Uzsonna gyanánt elrágcsálom a túrós batyut, amit még tegnap vettem az Adóhivatal büféjében, aztán a buszsofőr is előmászik a jármű alól - most egy másik kereket szerel - megint jött egy adagnyi nép a kisvasúttal, indulás. A leírhatatlan utakon kacskaringózva jót beszélgetek egy fiatal házaspárral, akik három napot töltenek itt, a nagyhideghegyi turistaházban szállnak meg... Hát, ahhoz is kötődik egy sor emlékem.

Nagyhideghegy méltó a nevéhez. Borzongatóan hideg van, ez már nem is hűvösség, bár a Nap közben kisütött, és fátyolos sugarakat szór a turistaház feletti szőrfűgyepes hegytetőre. Odalent kékes párába öltöztek a bércek, szinte vakít a távlat. Apró, kései, kócos vadvirágok reszketnek a száraz, felmagzott fű között. Dunai szegfű, budai imola - endemikus fajok - egy szép szál macskafarkú veronika, sárga pimpók, fehér cickafarkok.

Elindulok lefelé a Kéken, ahogy szélvédett részre érek, máris megérzem a Nap erejét, nem is kell azt a kabátot becipzárazni... aztán hol hűvös, hol langyosabb légáramlatok érnek, ahogy kitartóan ballagok a Lutzenbacher-úton. Egész sok turista tart velem szemben, felfelé, sokuk szlovák - "dobre gyeny", de elhangzik egy igazán britesen hangzó "hellou" is. Elfogynak aztán lassan ők is, egyedül ballagok, izmaimban érzem még a Maratont, egy hete sincs még annak... De fantasztikus, hogy most sehová se kell rohannom, van időm bőven. Meg-megállok, ha valami érdekeset látok, lehajolok a növényekhez, mintha régi barátaim lennének. Foltos árvacsalán, megviselt harangvirágfélék, itt-ott egy halványlila, hosszú szárán elfekvő őszi kikerics. Holló kering felettem, lágy kroooó! hangja valósággal kavarog, lassan elmarad mögöttem... Ahogy egyre lejjebb érek, egyre melegebb is van, bár biztos nincs annyira melegem, mint annak a felfelé igyekvő, izzadt terepfutónak, aki szembefut velem a meredeken... Láb elé kell nézni, az utat mély keréknyomok szabdalják, amelyekben a víz is megtalálta az útját... árokszerű vízmosások mindenfelé. Épp megnézem a térképen, hogy már ideje a zöld sáv leágazásnak, amikor meg is látom egy fa törzsén. Innentől gyakorlatilag szintben halad az út, bízvást állíthatom, hogy ez a szakasz a Börzsöny egyik legkevésbé izgalmas ösvénye (talán a Taxi-nyiladék lehet hasonlóan "eseménytelen"). Egyenesen halad a vékonytörzsű, sűrű újulat-erdőben, itt-ott pocsolyákat kerülgetek, szinte sötét is van, emberrel nem találkozom - de állattal sem. Szinte felüdülés, amikor az Ábrahám-rétnél kinyílik a táj, sok az őszi kikerics is errefelé, a meleg teknőben a rovarok is élénkek. Meglepetésemre elég sok a lepke, egy c-betűs lepke még valósággal pózol is nekem. A fokozottan védett Király-réten, úgy látom, élőhelykezelést végezhettek, a cserjeirtás maradványai nagyon is szembetűnőek. Még mindig hallom a hollókat, nem akar fogyni a távolság...

Érdekes dologra figyelek fel: ezt az utat mintha valakik, valamikor kikövezték volna. Lehet, hogy még a középkorban? Nagyon is szabályosan rajzolódnak ki a kövek, sőt a szekerek nyomai. Körülnézek, az ilyen középkori utak sokszor több sávban, párhuzamosan sorakoznak egymás mellett - hiszen az elkopott, pocsolyás részeket régen is kerülgették - és valóban, mintha kirajzolódnának a párhuzamos mélyedések.

A vízműkút körül a fű most is példásan lenyírva, íme a civilizáció gondosan bekerített kis szigete. Innen már csak pár lépés Királyrét, nem sietek, van még időm a buszig... még ropit is veszek egy bódéban, nézegetem az autós kirándulókat - sose mennek túl messze az autóiktól - lassan rákezdi az eső, és a busz ablakaira csíkokat húz. Kismaroson elég sokat kell várni a vonatra, kiránduló osztályból kettő is toporog a peronon, ismerősre is akadok - a Börzsöny-rajongókat nem tartja vissza semmi - az eső már valósággal zuhog... de nem zavar. Szép nap volt!