Összes oldalmegjelenítés

2013. május 24., péntek

Transz-Vértes átkelés - Szárligettől Oroszlányig

Néhány héttel ezelőtt, amikor a Haraszt-hegyen jártam, annyira hívogatónak éreztem a Vértest, hogy úgy gondoltam: ide vissza kell jönni! Persze a hívogatás egy dolog, a tájékozódási képességem meg egy másik. Huszonhárom kilométert terveztem, legalább harminc lett belőle. Leginkább az elején és a végén tévedtem el, meg néha kicsit a közepén is. Pedig a jelzettség kiváló, csak magamnak köszönhetem, hogy jó pár kilométerrel edzettebben érkeztem meg az oroszlányi vasútállomásra, mint ahogy terveztem. Hanem az is igaz, hogy a legszebb fotókat pont a "nem betervezett" részeken készítettem...


De lássuk csak sorjában. Már a szárligeti állomás vasúti felüljáróján az ellenkező irányba indultam, mint kellett volna. De milyen magabiztosan! A friss, eléggé hűvös szélben a falu végtelennek tűnő főutcáján meneteltem, fürgén. Amikor pedig észrevettem, hogy ez a kék nem az a kék, akkor úgy döntöttem: nem fordulok vissza szégyenszemre, inkább teszek egy kört a Zuppa-tető körül, lássuk, mivel ajándékoz meg ez a táj! Nos, az első érdekes élőlény, amivel találkoztam, rögtön a klasszikus "bolondgomba", a párducgalóca volt. Lássuk, mit ír róla a wiki: "a párducgalóca Európa fenyő- és lomberdeinek egyik halálosan mérgező gombája. Idegmérget tartalmaz, amely izgalmi állapotot, hallucinációkat, súlyosabb formában őrjöngést okoz." Azt is tudni lehet róla, hogy a pöttyei letörölhetőek. Egy érdesebb levéllel óvatosan ki is próbáltam, és tényleg. Azt hiszem, sose bíznék meg annyira a gombász tudományomban, hogy le merjem szedni őket. Még az őzlábgombát is békén hagyom...

Párducgalóca
Magát a Zuppa-tetőt kihagytam, tekintettel az irgalmatlan bozótra. Viszont az út szélén olyan délceg kétlevelű sarkvirágok nőttek, hogy csak na! Az út első kosborja!

Kétlevelű sarkvirág
Egyre hangosabban lehetett hallani az autópálya forgalmának zúgását a madárdalon keresztül is, végül jött az átkelés alatta, egy csőszerű alagúton. Ez az észak-spanyolországi emlékeimet idézte... és ha már így van, rázendítettem egy spanyol nótára a kiváló akusztikájú alagútban. Fel torreádor! :-) Nagyegyháza falut elhagyva ballagtam az aszfaltút szélén (itt megy a jelzés is), amikor rábukkantam az árok szélén a második orchideafaj egyedeire: egy tucat csinos vitézkosbor nőtt a nyúlszapukától sárgálló, napsütötte oldalban. Átugrottam az árkon-borkon-sörösdobozokon, és az erősen négykézlábazós lejtőn egy sor makrós orchidea-portrét készítettem. Megunhatatlan növények ezek - minden egyed más, mindegyiknek "saját egyénisége" van. Az egyes virágok olyanok, mintha kis rasztafrizurás emberkék lennének.

Vitézkosbor
Aztán a Csoma-forrásnál, ahol végre lekanyarodik a jelzés az aszfaltútról, pazar fodros gólyaorrokat láttam - egészen különleges, kicsit baljós hangulata van az árnyékban szinte feketének tűnő virágoknak.

Fodros gólyaorr
Szárliget, felüljáró, ismét. Szia kék jelzés. Majd' lefújt a szél. Megállapítottam, hogy nem valami hűha az erőnlétem. A tegnapi futás után még mindig izomlázam van, és megmagyarázhatatlanul gyenge a sebességem is. Konkrétan: vánszorgok. Az is megfordult a fejemben, hogy nem erőltetem, itt a vasútállomás... Egy graffitit is láttam: "ne bénáskodj!" De aztán mentem tovább. A pusztát most szántották fel, egy szem traktor rótta a buckákat, erős szél, szélhordta homok... aztán megérkeztem a Birkacsárdához, ahol sajnos kezd az enyészet úrrá lenni, kitéve az "eladó" tábla, az egy szál prostit leszámítva egy lélek sehol.

Kaszanyűgbükköny-kolónia egy kiszántott kőkupacon
A csákányospusztai juhász emberevő pulijait ezúttal megúsztam. A csákányosi altábor egy padján megpihentem és eltűnődtem a világ dolgain. Kezdett melegen sütni a nap, átöltözés, pakolászás, víz. Jót tett. Nekiszaladtam a szintvonalaknak a Mária-szakadékban. Ehhez a helyhez sok szép emlék fűz. Fel is éledtem, hamar eljutottam a körtvélyesi erdei temetőhöz. Bár van egy magyarázó tábla a temetőről, az nem derül ki belőle, hogy miért nem valamelyik falu szélén létesítették, hanem itt, az erdő közepén. Megragadó, különleges hangulatú hely. Töredezett, magyar és német nyelvű sírköveket fon be az enyészet. A második világháború előtt temetkeztek itt utoljára.

A körtvélyesi erdei temető
Egy balkanyar, és telepített fenyvesekhez értem, ami felkopaszodott törzseivel, elszáradt ágaival, az élő-zöld aljnövényzet hiányával eléggé nyomasztó látvány.

Telepített fenyves
Sokkal élettelibb a harsogó zöld lombos erdő! Mint amilyen a kapberekpusztai szurdokban is volt... harsogó madárdal visszhangzott a fehér mészkőkibúvások között, ahol kőről kőre ereszkedtem. Azért van némi különbség, ugye? Gyönyörű hely!

Kapbereki szurdok
Az időjárás közben kifejezetten ősziesre változott. Beborult az ég, és nyirkos szél kezdett fújni. Pulcsit vissza. A Stájer-erdőnél jó volt kicsit töltődni a homályos napfény adta kevéske meleggel. Aztán Várgesztesnél meg se álltam. Pedig eredetileg úgy terveztem, itt iszom egy kávét, bámészkodok, megnézem a várat... de ebből nem lett semmi, mert nagyon elment az idő, és a nyirkos hidegben legalább a gyaloglástól kimelegedtem. Kicsit pihentem azért a Gesztesi-kőfülkénél felállított padok egyikén. Elnyúltam a padon, a fejem alá tettem a hátizsákot, hallgattam a madarakat és igyekeztem nem elaludni.
A kakukkról azt tartják, megmondja, hány évig él az ember, számolni kell a kakukkolását. Én 160-ig számoltam. A kakukkon aztán nem fog múlni...

Bérci here
Ezután valahogy visszatért az energiám és a jókedvem is. Harsány énekszó mellett, jól haladtam, végig a sárga jelzésen - és még a madarak se fordultak le az ágról, szívükhöz kapva... Még az erdő is megszépült, főleg a tisztások, ahol újabb eddig ismeretlen növényekre bukkantam - és néhány kedves, régi ismerősre is, mint amilyen a nagy ezerjófű. Szedtem pár nagyvirágú méhfű-levelet, teának. Meglett a harmadik kosborféle is: a fehér madársisak.

Fehér madársisak
A tisztásokon fázós lepkék gubbasztottak a virágokon. A szél és a hideg miatt nem akartak repülni, viszont így nagyon jó fotótémát nyújtottak. Könnyű volt lencsevégre kapni a kis apollólepkét és a fecskefarkú pillangót.

Kis apollólepke kaszanyűgbükkönyön

Fecskefarkú pillangó közönséges ínfüvön
Hanem a nagy lepkészésben nem néztem a turistajelzést. Szépen "kiegyenesítettem" a kanyart a Kaloda-vágásnál, így belekeveredtem a jelzetlen erdészeti-vadászati utak szövevényébe. Már fogalmam se volt, hogy hol vagyok, amikor megriasztottam egy szarvas-csordát. Fantasztikus volt, a lábdobogás döreje a sűrűből, az előttem átrobbanó hatalmas, barna testek, elvillanó agancsok, ahogy az állatok mellkasukkal zúzva-törve a sűrűt elvágtatnak előttem... még csak meg se ijedtem, inkább csodáltam őket.

Bókoló bogáncs
Aztán pont ott lyukadtam ki, a műút szélén, ahol belekeveredtem a sűrűbe. Ismét volt hát pár bónusz kilométer... és még jó darabon vissza is kellett mennem, míg megtaláltam a sárga jelzést. Abban se voltam biztos, hogy egyáltalán erről jöttem, de megláttam az ismerős növényeket, végül a saját lábnyomaimat. Aztán a jelzést is a fák oldalán. Jutalomfalatként felbontottam a rumkókuszos csokigolyós zacskót. Ekkor már elmúlt hat óra, sietni kellett, hogy sötétedés előtt kiérjek az erdőből. Hosszú léptekkel, jó tempóban haladtam a nyílegyenes erdővágáson, ami olyan egyenes, mint az Andrássy út, és kábé olyan hosszú is. Aztán a jelzés elkanyarodott, lefelé fordult (gyönyörű tarka nőszirmok felhői a fák alatt), és már a Majk előtti szakaszon voltam. Sajnos a bányászati kiállítást és a majki remeteség jelentette pihenőt is ki kellett hagynom. Viszont itt, egy búzamező szélén találkoztam életemben először a gyönyörű kék búzavirággal. A túlzásba vitt gyomirtás nagyon megritkította ezt a valaha gyakori növényt, ma már alig látni...

Búzavirág
Oroszlányban megkérdeztem egy nénit, hogy hol kell elkanyarodni a vasútállomás felé. Megmutatta, sőt azt is elmondta, hogy "nagyon messze" van. Nos, négy percembe telt odaérni... ennyire relatívak a távolságok... persze, teljesen értem én ezt, volt idén egy térdszalag-húzódásom, amikor fogcsikorgatós volt minden méter, és hirtelen "tele lett" a város lépcsőkkel...

Mocsári nőszirom
Jó volt az időzítés, a vonatra csak tíz percet kellett várnom. Ezt arra használtam, hogy lemásszak a kis, felduzzasztott tóhoz, közelebbről megnézni a mocsári nőszirmokat... Aztán volt egy átszállás Tatabányán, kiderült, hogy a gyorsvonati pótjegy miatt kár izgulnom, mivel nincs gyorsvonat, majd várakozás két villamosmegállóban (nagyon hideg lett), úgyhogy igazán jólesett hazaérni... Azért harminc kilométer, az már látszik a térképen :-)

Kétlevelű sarkvirág - így közelről már "orchideásabb" látvány

Vitézkosbor

Vitézkosbor

Bozontos csukóka

Mezei keresztfű

Nagy ezerjófű

Kisvirágú nenyúljhozzám

Hasznos tisztesfű

Bókoló bogáncs

Tarka nőszirom

Magyar varfű




1 megjegyzés:

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.