A bíboros kosbor nyomában - a Kétbükkfa-nyeregtől Esztergomig

Éljen május elseje! Éljen, hogy nem vagyok ügyeletes, és a munkaszüneti napot munkaszünettel tölthetem!
Ehhez hasonló útvonalat már bejártam tavaly nyáron, pokoli hőségben. Most is voltak aggodalmaim: sok a vaddisznó, és mostanra már biztos malacaik is vannak... sok a kullancs is... és a táv sem rövid: mintegy húsz kilométer.

Alaposan befújtam magam kullancsriasztóval és jó korán elstartoltam otthonról. A HÉV elvitt Pomázig, ott átszálltam a dobogókői buszra, ami már tele volt kirándulókkal, főleg elszánt idősebb túraszakosztályi tagokkal. Nagyon aranyosak voltak, velük szálltam le Kétbükkfa-nyeregnél. A zöld jelzésen végigvágtattam Pilisszentlélekig, és ujjongva fedeztem fel az elvarázsolt rétet a falu előtt. Tavaly, a Pálos 70 túrán is elvarázsolt ez a hely: akkor lila volt az őszi kikericsektől, most a tavaszi kankalinok sárga virágai pettyezték. Pilisszentlélek, a falu is mesebeli helynek tűnik nekem, a pestinek. Egy helyen lemásztam az árokba egy különleges, rózsaszín virágú fekete nadálytő miatt.

Fekete nadálytő, rózsaszín virágú változat

A falu szélétől a sárga jelzést követtem. Vagyis "mindig a sárga úton...". A jelzések minőségére nem lehet panaszom, nem is volt semmi navigációs problémám. Szintkülönbség se akadt utamba, vagy legalábbis alig-alig: jó tempóban tudtam haladni. Pásztáztam az erdő alját, hogy hátha rábukkanok valamilyen  ritka kosborfélére - de semmi. Viszont nagyon szép volt az aljnövényzet színpompás világa: kék indás ínfű, veronikák és erdei gyöngyköles, rózsapiros foltos árvacsalán és holdviola, sárga gumós nadálytő, lehetetlen zöld őzsaláta... Fülbevalóként csüngtek a kecses salamonpecsét virágai, és szinte világított a fehér virágú hagymás fogas-ír.

Foltos árvacsalán

Úgy terveztem, féltávnál, a Barátkúti forrásnál fogok pihenni, tízóraizni. De a térkép által ígért pihenőpad helyett bozótos és egy ÁNTSZ papír fogadott a forrásnál, miszerint a víz fogyasztása nem javasolt. Na jó, menjünk tovább. Hamarosan egy vadkerítés és egy átmászó létra került az utamba. Felmásztam, és a tetején jöttem rá, hogy ez tulajdonképpen egy ülőhely. Két világ határán üldögéltem és falatoztam, jól belátva a tájat, miközben körülölelt a pompás magány és a madárdal.

A keréknyomokban kialakult pocsolyákban pezsgett az élet. Kikeltek a barnavarangy-peték, nyüzsgött a béka-ovi. Aggódtam kicsit a száraz idő miatt - szeretném, ha lenne ideje átalakulni az új béka-generációnak.

Barna varangy-óvoda

Aztán a mókás nevű Kerek-berek után jött a nyílt mezőn battyogás. Sejtettem én ezt már a turistatérkép nézegetésekor is. Nyáron pokoli lehet. Ráadásul nem is sík, hanem - matematikai kifejezéssel - "szigorúan monoton emelkedő". Alaposan megizzadtam. A mező még harsogó zöld, az ösvényen nagy rovarok fontoskodtak. Úgy gondoltam, "nincs itt semmi érdekes"... de persze hogy volt: találtam szép mezei zsályákat, és pár tő furcsa, fekete apácavirágot is.

Apácavirág

És a lanka tetején: a szekérút mellett ott ült keresésem tárgya, egy nagyszerű tő bíboros kosbor. Csak úgy. Nem hittem a szememnek. Életem első bíboros kosborja! Mintha odakészítették volna a számomra. Körbefotóztam (szokatlan élőhelyével együtt), és búcsúzóul megsimogattam a leveleit.

Bíboros kosbor

Aztán láttam, hogy bozótos szakasz jön, úgyhogy még egyszer befújtam magam kullancsriasztóval. Az erdőszéle tele van orgonabokorral, invazív faj, de most nem tudtam rá haragudni: az orgonaillat szinte magától emelt, felhőként, fel a sárga háromszög jelzésen egészen a vaskapui turistaházig.

Füstike

Itt egy év alatt sok fejlesztés történt: volt frissen ültetett virágágyás, panorámaterasz nagy napernyőkkel, kisállat-simogató. És egy teljes osztálykirándulás, na meg sok-sok piknikező család. Itt a teraszon ittam egy "limonádénak" nevezett csodát: hatalmas, párás falú pohárban mentalevél, jégkocka, narancs- és citromdarabok, bodza, friss víz... mindez 350 forintért, köszönöm szépen. Tettem egy csillagot a képzeletbeli gasztro-térképemre a hely mellé.
Innen már látni lehet az esztergomi bazilikát. Azért néhány botanikai különlegesség is akadt, ha közelebbre pillantottam, a lábam elé: orvosi füstike, bujdosómák, nagy pacsirtafű. És persze orgonaillat, orgonaillat. Csodálatos nap!

Nagy pacsirtafű

Esztergomban az első dolgom volt megvenni a sétahajó-jegyet, utána még bóklásztam szerte kedves városomban. Beültem a bazilikában egy padba, átölelt az áhítat és a tiszta gondolatok világa. A természet szentélye után ez... így tökéletes.

Aztán folytattam a hedonizmust: a sétány cukrászdájában ettem egy "citromos álom" nevű sütikölteményt, tejeskávéval, aztán a móka kedvéért átsétáltam a Mária Valéria hídon Szlovákiába meg vissza. Volt némi majálishangulat. Aztán beszállás a kereken ötven éves sétahajóba, és a fedélzetről csodálhattam a Dunakanyart, kedvenc tájamat.
Nagymarosig mentem (sokkal fokozottabb majálishangulat), onnan vonattal haza. Milyen csodálatos nap!

Íme pár izgalmas növény, amivel útközben találkoztam:

Erdei gyöngyköles

Holdviola

Bujdosó mák

Májusi gyöngyvirág

Indás ínfű

Hagymás fogas-ír

Tavaszi kankalin

Réti (mezei) zsálya

Az útvonal