Terep-járó: Lokomotív 424 túra - 25 kilométer színesedő lombok alatt a Börzsönyben

A Vasutas Természetjárók Szövetsége - Lokomotív Turista Egyesület október túrájával már régóta szemeztem, csak rendszerint egybeesik a Pálos70-el - meg még vagy két tucatnyi teljesítménytúrával, így most jutottam el rá. Hiába, az október a május mellett a csúcs-szezont jelenti! Ám a kismillió, gomba mód szaporodó teljesítménytúra közül a Lokomotív 424 kiemelkedik azzal, hogy igencsak patinás: 1985-ben rendezték meg először, tehát az idei már a 33. rendezés. Egyidős a Budapest Maratonnal, ami holnap lesz, és - kivételesen - nem indulok egyik távján sem, ezért nyugodt lelkiismerettel szántam rá magam izmaim terhelésére. (Nem tudtam, hogy de, igenis, indulok a váltóban, mert az egyik sporttárs váratlan betegség miatt kiesett.) A színesedő októberi lombok, a szépnek ígérkező időjárás egyértelművé tette, hogy márpedig ma túrázni kell!

Színesedő lombok a Béla-réten

Békés és eseménytelen az utam Szokolyáig, a váci átszállás is simán megy: pontosan tudom, hogy a szomszéd vágány végében szerénykedő, két szerelvényből álló, igazi retró "piroska" lesz az én vonatom. Meg is telik túrázókkal - a szép idő sokakat kicsalt, számosan a Csóványost veszik célba. Botok, hátizsákok töltenek meg minden szabad helyet. Alig húsz perc a menetidő Szokolya vasútállomásig, ami magától Szokolyától elég távol esik, konkrétan az erdő közepén van. Ez ideális hely a Lokomotív turistaház számára, ami hagyományosan a rajt-cél szerepét tölti be.

A Les-völgy még harsány zöldben pompázik

A rajtoltatás is gördülékenyen megy. Az itinert térképtáskámba teszem, és nekivágok a piros sáv jelzésnek, eleinte visszafelé a sínek mentén, aztán be az erdőbe. Bükkös-elegyes erdő, a Nap még nem cirógatta meg, igencsak csípős itt a levegő! Kezemet mélyen a nadrágzsebeimbe mélyesztem - kicsit melegebb azért - és ballagok, gondolataimba merülve, mint valamiféle pesti századelős vagabund. Mondanom sem kell, hogy elhúz mellettem a mezőny java, bár sebességemet aránylag jónak érzem. "Hivatalosan" a Szentgyörgyi Tamás emléktúra 24 kilométerét 4 óra 24 perc alatt kéne teljesíteni - le a kalappal azon zergék előtt, akik erre képesek! Én úgy hat órásra saccolom a menetidőmet, végül is van 500 méter szint is, no meg fotózgatni is szeretnék... Be is kapcsolom a gépet, ott lóg a maga tekintélyes súlyával a nyakamban.

Magyarkút határában

Négy kilométert ballagok az árnyékokat rejtő Les-völgyben, és máris itt vannak Magyarkút házai. Próbálom kitalálni, miféle település ez, alig pár házból áll, de azok között akad régi kúriától a hagyományos Erdért faházig minden. Valószínűleg leginkább nyaralók lehetnek, de nagy a csend. Van egy kis, bezárt élelmiszerbolt is, nem tudom kitalálni, hogy végleg bezárt-e, vagy csak átmenetileg... enyhe szél lobogtatja előtte a reklámzászlókat. Egy kertben féltucat rackajuh legelészik, kíváncsian csődülnek a kerítéshez, amikor elhaladok. A kos csavart szarvai közel méteres fesztávúak, furcsán vízszintes metszésű pupillás szemével méreget, ajkaival csücsörít - lefogadom, hogy az erre járók etetik.

Magyarkút után a túra az Országos Kék jelzésen haladt

Az első pecsét beszerzése után utunk az Országos Kék jelzésre kanyarodik és lassan emelkedni kezd. Az itinerben lévő szintprofil kicsit ijesztő, a valóságban azért könnyű venni az emelkedőt. Sőt, szinte észre sem veszem, mert egy túratárssal beszélgetek - a panelházakról, a tévéről, a pannonhalmi apátságról, az emberfotózás nehézségeiről és a GDPR szabályozásról - szóval, mindazon csapongó témákról, amik elő szoktak kerülni ilyenkor.

Tatárjuhar - Acer tataricum

Kezd meleg lenni, felettem kék szatén az ég, záporoznak a napsugarak. Meg is fogadom, hogy a következő ellenőrzőponton, a Lokó pihenőnél megválok könnyű kabátomtól. Így is teszek, ez a túra legmagasabban fekvő pontja. Csinos kis esőbeálló házikóban ülnek a pontőrök és nagyon dideregnek. Aki gyalogol, az kimelegszik, de így üldögélve azért áthűl az ember. Szót váltunk az akácfákról és a chilei borokról, kapok egy Sport szeletet - ez is egészen ropogósra áthűlt - aztán trappolok tovább, lefelé, Nógrád felé.

Szeder - Rubus sp.

Ez a Nógrád nem a megye, hanem a középkori várromáról híres falu. A kék jelzés egyszercsak kivisz egy birkaszagú mezőre - és merre tovább? A vár csonka, villámsújtotta tornyát célzom meg, és sikerrel: a mezőn túl egy fa törzsén ismét ott az ismerős kék sáv. Aztán végig a falu aszfaltos főútján - egyetlen autó sem mozgott rajta, vígan lehetett gyalogolni az aszfalt közepén, ritka luxus ez egy pestinek! - míg a várhegy a hátam mögé került, és íme, itt a következő ellenőrzőpont a Csurgó-forrásnál.

Kifejezetten jól lehet itt futni. A terepfutók számára hegyi maraton táv is kínálkozott

A forrás tényleg csurog, vize tiszta, iható. Meg is töltöm a kulacsomat, túlcsordul a jéghideg, kristálytiszta víz, előások egy banánt a hátizsák aljáról... ideális tízóraizós hely, padokkal. Hangulatos nagyon.
Még mindig a kék sávot követjük, keresztül a tágas réten. Szép, új felfestések, emlékszem, hogy tévedtem már el itt a régi szép időkben. Elhaladok egy régi, gazzal felvert, bekerített zsidó temető mellett, a tucatnyi sírkő ide-oda dűl, csak némelyiken egyensúlyoz az emlékezők egy-egy kődarabja. Ragyog a Nap, friss szellő simogatja a karjaimat, ideális kirándulóidő van. Növényeket fényképezek az út szélén: akad itt utolsó virágait bontogató ökörfarkkóró, száradó héjakútmácsonya, tavaszt álmodó, virágzó kökénybokor. A kék sáv jelzés frissen ragyog az ócska, girbegurba kerítésléceken, oszlopokon, a műkő Kálvária-keresztet benőtték a cserjék. A falu felől harangszót hoz a szél: dél van, lassabban haladok, mint gondoltam volna. Hiába, sok a látnivaló.

A Lokó pihenőnél

Ismét fák közé érek, ez a régi Nógrád-Szokolya kövesút maradványa. Tényleg köves, valakik hajdanán kikövezték, ez itt-ott még jól látszik. Szinte hallom a hajdani lovaskocsik, szekerek kerekeinek csattogó hangját a köveken. Most csak turisták koptatják. Néha elszökell mellettem egy-egy terepfutó. Még ismerős is akad köztük.

Erdei iszalag - Clematis vitalba

Az út ismét emelkedik, egészen enyhén, szinte észrevétlenül. Gyönyörködöm a színesedő lombokban: a szeder piroslik, mint a rubin, a galagonya levelei kénsárgák, itt-ott a naposabb tisztásokon törékeny, lila őszi kikerics emelgeti a fejét. Már várom a Béla-rétet, mert tudom, hogy itt sok érdekes növény nő, és van egy igazi kikericses rét is...
Majdnem túl is szaladok az elágazáson, vakon követve a kék sávot, pedig itt van egy balra letérés a zöld sáv jelzésre. Pár lépés, és felragyog a napfény, kibukkanok az erdőből.
Valóban, jól emlékeztem, a kaszált részen ott pettyezik a finom lila virágok a zöld füvet. Ahogy ballagok a feszes, kék égbolt alatt, úgy érzem, egyedül vagyok a világon.
Pedig nem: hamarosan népesebb kirándulócsoport ér utol, majd hagy le, Királyrét felé. Én nem sietek... hagyom, hogy a sok látnivaló, szín és illat átitasson, elringasson gondolataim lassan kisimuló tengerén.

Színesedik a bükkös is

Követem a zöld sáv jelzést - nem nehéz, szépen fel van festve - meg hát ismerem is ezt a vidéket... ezúttal nem kell letérni a tulajdonképpeni Királyrétre, a hajdani várhegy alatt, az út egyszerűen a piros sáv jelzésre vált. Itt van az utolsó pecsételés is, pár szót váltok az itteni két pontőrrel, aztán nekivágok az utolsó bő öt kilométernek. Tudom, hogy innen végig lefelé kell menni, de valahogy túl egyszerűnek látszik. Az út szurdokszerűvé mélyül, amikor a turistajelzés leterel az erdészeti kövesútról, szinte sötét és baljós lesz a világ... a bükkök közé csak itt-ott nyilaz be a délutáni napsugár.
Váratlan lelet: egy fura, bő arasznyi koponyát pillantok meg. Markáns koponyataraj, hiányzó fogak... vajon milyen állaté lehet? Később megtudom, hogy borz volt a tulajdonosa, én először vadmalacra gondoltam volna... de jogos, annak nincs ilyen erőteljes koponyataraj a fején.

Ez valószínűleg kivadult csicsóka a sínek mentén (Helianthus tuberosus)

Megnézem a Maps.me alkalmazáson, mennyi van még hátra Szokolya vasútállomásig - meglepve látom, hogy már csak úgy ötszáz méter... és tényleg, itt vannak a sínek, megkapom a záróbélyegzőt, a kitűzőt és az oklevelet. Más túrázók is érkeznek a különböző távokról - van 42 és 14 kilométeres táv is - aztán átkelve a síneken, a turistaház előtt már gőzölög a kondér, tele paradicsomlevessel. Mit mondjak, igen jól esik a meleg étel, a bőkezűen adagolt tésztával együtt! Nem beszélve a kedves fogadtatásról! A zsíroskenyerekkel tekintélyt parancsoló termetű darazsak kacérkodnak, van bőven időm a vonatig... van elvihető Turista magazin és vásárolható sör is, valamint az előző évekről már ismert kedves termelői mézárus is itt van. Egy kiló dunsztosüveg méz surran a hátizsákomba, a kabát mellé - tudom, hogy ezt igazi méhek gyűjtötték. Elröppen az egy óra a többi túrázóval beszélgetve. Épp jókor kapok észbe, hogy iszkiri, irány a peron, és már jön is a kis piros vonat.
De szép nap volt!