Terep-járó: Szomor 23: túra a Zsámbéki-medence peremén

A szomori teljesítménytúrák amolyan általános iskolai kirándulásnak indultak bő húsz évvel ezelőtt, ebből lett a mára stílusosan 10, 23 és 56 kilométeres távokon elindított nyílt teljesítménytúra (1956. 10. 23. emlékére). A 23 kilométeres táv rajtja és célja egyben a szomori sportcsarnok, keresgélem az okostelefonom kijelzőjén a térképen, hol is lehet... mert először is, ide kell találnom, ami könnyű feladat: már a buszon összegyűlik egy teljesítménytúrázó csapat, köztük több ismerős arc. Nincs más teendőm, mint a budapesti Széna tértől egy órányi busz-útra lévő Szomoron leszállni és szedni a lábamat utánuk.

Kilátás Szomor felé a Kakukk-hegyről

Csípős az éjszaka... még nem is pirkad, amikor kabátomat fázósan magam köré kanyarítva várok a busz indulására a Széna téren. Gyülekeznek a túrázók, más ilyenkor kihasználja, hogy ünnep van és legfeljebb a másik oldalára fordul... pár szót váltok a jegypénztáros nővel, aki elmondja, ilyenkor a legjobb dolgozni... csend van.

Pirkadati fényjáték

A buszon szendergek, lassan megtörik az éjszaka uralma. A vörösen kelő Nap pirosan megcsiklandozza a felhők hasát, aztán azok újra összezárulnak, szürkeségbe borul minden. Órám világító számlapján nézem: még két perc, és Szomorra érünk. A busz pontos, vetődök a többiek után, aztán már csak túrabotok csattogása hallatszik az aszfalton. Tagadhatatlanul vidéki illatok vesznek körül, valahol sertéstelepet is gyanítok a fűtés- és kaszáltszéna illatok közé rejtőzködve. Apró, kócos kutyák acsarkodnak a kerítések mögött. A Nap derengőssé változtatja a levegőt, meg is csillan valahol felettem a leveleken, amikor belépek a visszhangos sportcsarnokba. Köszönhetően az előnevezésnek, csak befizetem a nevezési díjat, és máris indulhatok. Az itinert térképtartómba csúsztatom. Térképre egyébként nincs szükség, pazarul ki van szalagozva az útvonal.

Varázslatos, valósággal színpadi fényjáték jutott látványként a korai indulóknak... legalábbis annak, aki hátra is nézett

Emelkedik az aszfaltos út, ahogy kiérek a településről, visszanézek: az első napsugarak szinte lángra lobbantják a dombokat, vörösen csillannak meg a háztetők... pazar színkontrasztok! Tudom, hogy ezek a fényviszonyok nem fognak sokáig tartani, ezért kirohanok egy kiszögellésre, és egy haragos kutyát kicselezve sikerül is kattintanom egyet.

Kilátás a Kakukk-hegyről

Kapaszkodok felfelé a Kakukk-hegy meredek ösvényén, időnként hátranézek: még mindig tart a Nap lángoló beköszöntője, aztán megfakulnak a kontrasztok, szelídebbé és egyenletesebbé válik a fény. Sok a túrázó: még fel is torlódik a sor, a Róka-hegyi kőbánya emelkedőjét idézve az Intersport napon... de szerencsére az első ellenőrzőpont, az első pecsét után megritkul, eloszlik a nép. Kapok egy savanyúcukorkát, jól is esik elszopogatni. Nézelődök a kicsiny hegy tetején, a száraz fű között apró vadvirágok nyílnak: még tán galambszín ördögszemet is látok, de a fény még mindig kevés egy tisztességes fotóhoz vagy akár szemrevételezéshez. Meg hát nem is időzhetek itt végtelen sokat.

Lefelé indulunk a Kakukk-hegyről

Lefelé kanyarog az ösvény, sajnos tudomásul kell vennem: túracipőm talpa már tükörsimává kopott, és bizony az apró mészkőzúzalék piszkosul csúszik... mégis baj nélkül érek a Kakukk-hegy aljára, innen már sík a terep. Jó tempóban haladok, bal kéz felé mező, zsendülő gabonavetés csíkozza a végtelent, a száraz földút ideális terep. Hagyom, hogy a gyorsabbak - leginkább az 56 kilométeres táv indulói - kis csapatokban lehagyjanak. Én igazán nem rohanok, de így is meglep, hogy milyen hirtelen érek a második ellenőrzőponthoz, az Anyácsai-tóhoz.

Megváltoztak a színek: most már végérvényesen reggel van

Még mindig "nagyon" reggel van, a horgásztó vize sima, visszatükrözi a partján álló fasort és egy reménykedő horgász alakját. A napfény már eltelítette a tájat, a tó vize által megkettőzött guszta kis fehér felhők bongyorodva száguldanak fent is, lent is. Ritka hívogató hely, furcsa mód nem szegélyezi nádas. Vizében olykor lomha testek mozdulnak örvényesen, a parton tábla hirdeti kusza kézírással: "compót elvinni tilos!", el tudnék itt üldögélni, nézve a vizet...

Igazi októberi árnyalatok

A tó után jön egy izgi patakátkelés, aztán a szántóföld szélén haladunk, keskeny nyomtávban, a friss vetés széle ez... aztán ismét földutak, rágcsálom a pontőr fiataloktól kapott sajtos pogácsát, enyhe fel-le liftezés, végtelenbe nyíló panoráma. A kis felhők felszívódtak valahol a magasban, kicipzározom a kabátomat. Néha egy-egy terepfutó szökell el mellettem, hátukra feszülős kis zsákba szerelve visznek mindent, mindenki köszön, jó utat kívánunk egymásnak. Így kell ezt.

Pillanatról pillanatra változó fényjáték...

A következő ellenőrzőpont a Zsámbéki Színházi Bázis nevet viseli. Fura hely ez, díszletekre számítottam, hungarocell szobrokra és rétegelt lemezből összeütött falakra talán... de ez valójában eredetileg régi katonai, egészen pontosan légvédelmi rakétabázis, afféle szabadtéri múzeum, a Hadtörténeti Múzeum fiókintézménye. Színházi tér: bár mindenhol megtörténhetne az az átalakulás, és múzeumba kerülhetne, díszletté válhatna minden hasonló fegyver és robbanószerkezet! Persze mindebből most nem látok semmit, "vágtatok" tovább a galagonyabokrok közé ékelődő úton, kifejezetten meleg lett mostanra. Kemény, apró, piros almát rágcsálok, rendkívül ízletes, itt kaptam. Úgy látszik, minden ellenőrzőponton adnak valami apróságot.

Úton az Anyácsai-tó felé

Az út fennsíkra kanyarodik: ki-kibukkannak a mészkősziklák, egy-egy szúrós bokor, magasra nőtt, száradó fű között apró vadvirágok nyílnak. A horizonton egy-egy éles kontúrú, girbegurba törzsű feketefenyő. Erősen fúj a szél, élesen süt a Nap. Mindez nagyon emlékeztet a Tétényi-fennsíkra. Ahogy az, úgy ez is lezárt katonai terület volt, mint megtudom két idősebb, helyi dolgokat jól ismerő túrázó beszélgetéséből. Aztán előttem felbukkan Zsámbék, a hegyoldalba vájt pincék, majd egy kanyar után megpillantom a híres középkori templomromot is. A csonka falak, tornyok a feszes kék ég felé böknek.

Sarjad a vetés

Itt van a következő ellenőrzőpont, a Matyi Kultúrbisztró (térképi nevén Mátyás Borozó, az itinerben Mátyás terasz). Teraszáról nagyszerű panoráma nyílik a templomromra, kanyargós szőlőindák, sárguló szőlőlevelek keretezik a látványt. "Tea-jegy" ellenében kapunk ellátmányt, de ilyen melegben nem teára vágyom - inkább veszek egy rozéfröccsöt, ami árát illetően becsületére válna egy pesti belvárosi bisztrónak is, viszont legalább: jó sok, és nem sajnálták belőle ki a bort. A teraszon üldögélve nézem az elém táruló látványt, miközben elkortyolgatom.

Az Anyácsai-tó tükre megkettőzi a felhőket

Aztán meg is célzom a romterületet - ma ingyenesen megtekinthető. Bolyongok a romok között, megszentelt földön járok, akár romos, akár nem... felettem csúcsíves kőbordák feszülnek, évszázadok terhét tartják, még magasabban lobogva vágtatnak a fehér felhők, mintha a hajdani fehér habitusú pálos szerzetesek emlékei lennének. Busszal érkezett turistacsapat kattogtatja a fényképezőgépet, szegezi mobilját az épületre.

Anyácsai tó, látszik a part szélén a "pogácsás" ellenőrzőpont is

Megyek tovább, mit mondjak, megérkezett fejembe is a bor, nosza szedem a lábam... Rácváros, barokkosan ívelt borpince-bejáratok és présház-homlokzatok, mindez elemi erővel idézi a Káli-medencét. Szinte fel sem tűnik, hogy ismét emelkedik az út, nem is kicsit, beszélgetek egy túratárssal, és mire felérünk, sok minden szóba kerül a befogadott macskák természetétől kezdve az internetes társkeresés buktatóiig... Utunkat feketefenyők szegélyezik, puha a lépés a tűleveleken, esős időben biztos sokféle érdekes gomba is terem errefelé... Aztán a következő ellenőrzőpontnál, ami az Óriások Lépcsője nevet viselő sziklaképződmény tetején található, megállok kicsit pihenni. Szerencsésen túljutottam a kicsit túl nagy adag rozéfröccsön. Az ég kezd befelhősödni, olykor el-eltűnnek az árnyékok, máskor felragyognak a sárguló lombok körülöttem.

Az Anyácsai-tó látképe

Ballagok a szelíd lejtésű földutakon, meg-megállok megcsodálni valamilyen őszi bogyót, levelet, szín- és formakompozíciót, amilyet csak a természet tud alkotni. A tömeg eltűnt, eloszlott, aránylag hosszan ballagok egyedül, gondolataimba merülve. Aztán ismét szántóföld szélén ballagok - csuda ismerősnek tűnik, mintha ma már jártam volna itt, pedig nem: de ezt ellenőrzöm is a térképen, mert nem hiszem el - és egy hosszan ívelő kanyar után felbukkan előttem a földúton keresztbe tett asztal, rajta a Bab-kúti pontőrök papírjaival és a sportszeletes dobozokkal. Nem lehet itt valami nagy járműforgalom!

A zsámbéki romtemplom csúcsívei

Az út ismét erdőbe kanyarodik - egy tisztáson valósággal tavaszi színpompa fogad, zászlós csüdfű élénk lilái, kaporlevelű ebszékfüvek, kék katáng, sárga hölgymálok, Jakab-napi aggófű élénk kénsárgája... mintha késő tavasz, vagy kora nyár lenne.

Romként konzerválták a zsámbéki templomot: semmi "hamisítás"

Szép a táj. Szelíd völgybe érek, ez a Kékhold Völgye Parkfalu területe, itt-ott van csak egy parányi épület, néptelen a vidék. Erős szél fúj, kezd hűvös lenni: de hiszen a rádióban is bemondták, hogy érkezik a front... a Nap már csak néha ragyog fel, a felhők között itt-ott nyílik csak egy kis kék ablak, hogy aztán újra összezáruljon. Kezdek fázni, szedem hát a lábam a fehér, murvás úton. Az utolsó ellenőrzőpont neve Somodori út, ez a Somodor, úgy tűnik, Szomor külterülete lehet. Innen aszfalton ballagok még három kilométernyit a célig. Ismét megsokasodnak a túrázók, kisebb csapatokban bukkannak fel előttem, mögöttem. Az aszfaltcsík néha felragyog egy-egy napfénysugár alatt, a fényoszlopok végigsimogatják a zsenge, zöld gabonavetést is, bíborvörösen lobban fel a fákra kapaszkodott vadszőlő levele. Pillanatról pillanatra változik a táj, mintha föld-hullámizmok mozdulnának a vetés zöld csíkjai alatt, mozogni látszik a táj. Holló suhan át felettem: örülök e pár éve még ritka madár felbukkanásának.

Évszázadok terhét viselő csúcsívek

Enyhén fájni kezd a talpam, sose szerettem aszfalton gyalogolni, pár elhagyottnak tűnő major-épület után megsokasodnak előttem a házak: igen, ez már Szomor, közel a cél. A Nap homályos, ezüstszürke korong immár, kifejezetten hideg kezd lenni, örülök, amikor a sportcsarnokba lépve szélcsend és meleg fogad. Túl hamar célba értem - mármint, a Volánbusz menetrendjéhez képest, most várhatok két órát a buszra... de hamar eltelik, üldögélek egy padon, nézem a célba érkezőket - már érkeznek az 56 kilométeres távosok is, aztán egy egész cserkészcsapat, nagy a nyüzsgés a visszhangos csarnokban. Kezemben egy pohár forró tea, de van zsíros és vajas kenyér is, tűnődök 1956 eseményein, hogy vajon mit tettem volna, ha én vagyok ott, mondjuk a Corvin közben, akkor. Ma nekem a Széna tér buszvégállomást, a Corvin köz mozit, a Móricz Zsigmond körtér pedig a hajdani gimnáziumomat jelenti, mindezt fegyverek és tankok nélkül.
Béke van.
Itt és most, béke van. És ez fontos.
Kiballagok a buszmegállóba, és nem hagyom, hogy a 21. század rossz mentális állapotát reprezentáló sofőr felbosszantson, bár keményen próbálkozik... és nem csak velem. A belső béke is fontos... Megtelik a busz, ülőhelyem is van - luxus ez - odakint süvít a szél, a Napot már sejteni sem lehet a felhők mögött, hamarosan esni is fog...
De rám vár az áldott meleg, a vacsora és a pihenés.
Köszönet a mai túráért a szervezőknek!