Terep-járó: NaHát, Börzsöny!

Az időjárás-előrejelzés szép ősz időt ígért: talán az utolsót, mielőtt tényleg itt az ősz a maga nyirkosságával, szeles-esős, enyészetet sugalló, koránsötétedős napjaival... aminek persze szintén megvan a maga szépsége, mégis úgy gondoltam, kihasználom ezt az októberi szombatot, a négynapossá húzódó ünnepi hétvége első napját. A terep igazi "hazai pálya", sokszor kirándulok erre. A Nagymarosi Hátizsákosok (röviden: NaHát) által szervezett teljesítménytúra főbb pontjait látva térkép vagy itiner nélkül is rögtön tudtam, merre fog vezetni az út, és azt is tudtam, hogy szép, látványos tájak ezek.

A rajt után tíz perccel már ilyen erdőben szedheti a lábát a vándor. Templom-völgy, Nagymaros

Négynapos hosszú hétvége... tömegre számítottam a Nyugati pályaudvaron, ezért előre megvettem a jegyet, így kényelmesen csak kisétálok a vonathoz, ami máris tele van a Börzsönybe tartó kirándulókkal. Sejtem, hogy a NaHát túrára is jönnek egy páran, főleg mivel Olimpiai Ötpróba pontot is lehet kapni a teljesítésért... van, aki ezt kifejezetten gyűjti. A jó idő miatt csak a kis hátizsákomat szorongatom, épp megtölti az a pár apróság, amire ma szükségem lesz. A gödi szántók és parlagok felett párapászmák emelkednek a magasba, mögöttük felfújt, vörös arcával ébred a Nap.

Extrazonális bükkös a Templom-völgyben

Tudom, hol van Nagymaroson a plébánia kertje, a rajthely, így nyílegyenesen "ráröpülök" a vasútról leszállva: sikerül is a sorbanállást megelőzve regisztrálnom, és tíz perc múlva már a Templom-völgyben ballagok felfelé a kék sáv jelzésen. Emberevő kutyák most is ténferegnek szabadon, de a kirándulók serege - no meg a csattogó túrabotok látványa - miatt megelégszenek az acsarkodással. Az erdőben aztán elengedem a sokaságot, és gondolataimba merülve ballagok az emelkedő úton, és egy ponton az első pecsétet is megkapom az itinerbe. Valahogy most mintha alig emelkedne az ösvény - misztikus vidék ez, mindig más benyomást kelt - mert máris fent találom magam a Szent Mihály-hegy nyergében, az elágazásnál. Éles jobbkanyar - az itinert meg sem nézem, tudom, hogy az Ürmös-rét felé tart az út.

A Templom-völgy népszerű a kirándulók körében...

A réten opálos napfény ragyog. A fűben törékeny, megviselt őszi kikericsek bókolnak vizesen, egy daliás ökörfarkkóró emeli büszkén a fejét. A rétet övező fák koronája elvész a remegő, vakító párában. Felhőpászmák úsznak keresztül a láthatáron, simítják meg a rét vizes füveit. Valahol a magasban holló kiált.
Pár lépés még felfelé, és itt vagyok a Julianus barát-toronynál. A fák pazar aranyruhát öltöttek, a narancs és sárga árnyalatok mögött kéken dereng a köd. Különlegesen szép és csendes minden. Kilátás most nincs a toronyból, fel sem mászom, hátizsákomat levéve iszom inkább pár korty teát... aztán indulok tovább, lefelé.

... és volt jónéhány terepfutó is

Sok a kiránduló, kisgyermekes családok - a kölykök virgoncan száguldoznak a csúszós, avarfedte meredeken, én sokkal óvatosabban teszem a lábaimat egymás után. A Világos-rét után szintbe kerül az út, és biztosra veszem, hogy a sárga sáv elágazásnál kell majd Zebegény, a következő ellenőrzőpont felé menni. Ellenőrzöm az itiner szövegében, így is van, irány a zebegényi Kálvária. A napfény eltűnt, ahogy ismét fel-le liftezek a Remetekereszt-bércen, szürkén sorakoznak a fatörzsek. Hűvös is lett ismét. Párazónába ereszkedek, szomorúság ér utol, talán a szürkésebbé vált világ miatt.

Barkóca berkenye - Sorbus torminalis

Nagy a csend az erdőben, csak a pára finom neszezése hallatszik, és az a halk hang, amivel egy-egy levél lepilinckézve földet ér. Zebegény felett is vakító pára lebeg, a Trianon-emlékműnél megkapom a következő pecsétet. Megkísért az ötlet, hogy Zebegénybe érve igyak egy sört - sok túrázó így is tesz - de kedvemet szegi a hűvös szürkeség, sört igazából melegben, napfényben szeretek inni. Inkább szedem a lábam szorgalmasan a véget érni nem akaró település hosszú utcáján. Szép porták, kertek, víkendházak sorakoznak egymás mellett, a rétesesnél a sor az ajtón kívül kanyarog. Nagy forgalmat bonyolíthat ma ő is. Órámra nézek: alig több, mint két órája gyalogolok, nem gondoltam volna...

Barkóca berkenye - Sorbus torminalis

A zöld sáv jelzést kell követni egészen a Törökmező alatti hajdani vízimalomig. A navigáció tehát nagyon egyszerű, meg-megállok lefényképezni valamilyen, az ősszel dacoló vadvirágot, miegyebet. Néhol a Malomvölgyi-patakon is át kell kelni, most alig van benne víz. Emlékszem olyan átkelésre, ahol cipőt levéve, nadrágot feltűrve gázoltam át rajta, miközben hemzsegtek benne a fiatal vízisiklók... most avart ringat a hátán a patak, csendes a vize. Persze, nem is én lennék, ha félig bele nem toccsantam volna. A patakban lévő csúszós kövek és nyirkos fatörzsek nem mindig a barátaim.

Fekete ökörfarkkóró - Verbascum nigrum

A Malom-völgyben az út követi a patakot, szelíden emelkedik. Rétek, erdők, patakugrások követik egymást, nem is számolom, aztán ismét bükkerdőbe érek: hopp, itt is van a halastó, a következő ellenőrzőpont. Nagy a nyüzsgés az egykori malomnál, ez itt "etető pont", az összes táv érinti: a hosszabb távosok kétszer is. (A szervezők készültek 15, 20, 35, 50 és 100 kilométeres távokkal.) Tűz fölött, jókora bográcsban meleg tea vár, elő is szedem rozsdamentes poharamat... az asztalokon pedig zsíros kenyér, lilahagymával. Nem is kell több, leülök pár percre, egy szelet kenyér le is csusszan, mellé a "hazai" almát rágcsálom el. A halastó sima vizén a hosszabb távon indulók tükörképe szalad végig. Korán sötétedik, igyekezniük kell...

Ürmös-rét

Megsimogatok pár kutyát, váltok pár szót az emberekkel, aztán felkapom a kis hátizsákot és indulok tovább én is. Meredek, de nem hosszú az a rész, ami a törökmezői turistaházhoz visz fel. Gyönyörű bükkös, hatalmas, megcsavarodott törzsekkel, és forrás is akad... ezt a részt mindig mesebeli, manó-lakta erdőnek képzelem. A turistaház körül is nagy a nyüzsgés, a kisállatkert pávája szabadon kóricál, a kalandparkban színes sisakokban gyerekek egyensúlyoznak a kötélpályán. Ismét kisütött a Nap, felderült a kedvem is. A réten életművész lovacskák heverésznek a villanypásztor mögött. Egyikük olyan jóízűen vakaródzik, hogy legszívesebben odamennék segíteni neki.

Ködpára és napfény váltakozik az Ürmös-réten

Idén nyáron már jártam itt egyszer, augusztus dereka volt... az egyszerűen csak "Csapásnak" nevezett rész vár rám, Nagymaros felé véve az irányt. Hajdan marhákat tereltek erre, lerövidítve az utat Bécs felé... most hagyásfás kaszáló, hangulatos hely. Színes a lomb, színes párába vész... a kaszált fű még szép zöld, és színes virágok is felütik a fejüket benne. Több harangvirág-fajt, cickafarkot, imolaféléket látok, és meglepő módon egy tő apácavirágot is. Ez elvben májusban virágzik. Fehér kutya szaladgál körülöttem, megszaglássza a kezem, belenyalint a tenyerembe barátsága jeléül. Szedem a lábam a szép, párás, októberi napsütésben.

Még akad néhány őszi kikerics is (Colchicum autumnale)

Kövesmezőnél kikukkantok a Dunakanyar felé - sajnos, a meseszép panorámát most is csak inkább sejteni lehet, odaát ott a visegrádi várhegy masszív, domború tömbje, tetején a középkori vár csonka sziluettjével.
Innen lefelé tart az út, néhol meredeken, vízmosásosan. Rápillantok az órámra: sietségre semmi ok, a kb. 22 kilométeres távhoz 6 órás szintidőt határoztak meg, még majdnem egy óra megvan belőle. Beérünk a Nagymaros szélén épült házak közé, a kerítés tövében macska lapul - ismét megsokasodik a túrázók száma a célhoz közeledve, a szép szecessziós iskolaépületnél jobbra, feltűnik előttem a gótikus templom szürke tornya - nemrég újították fel, aztán kicsit megint jobbra tartok a főtér felett, és belépek a plébánia kertjébe, ahonnan indultam reggel.
Megkapom az emléklapot és a kitűzőt, ehetek parizeres kenyeret - egy különösen rámenős vizsla is de szívesen megenné, pedig kapott ő is - aztán nekiindulok a vasútállomásra, ami egy percre van. Pont érkezik a nemzetközi gyors, amire nem számítottam - a késés ezúttal kapóra jön, alig több, mint fél óra múlva ismét a Nyugatiban vagyok. Az égen kampós végű cirrus felhők úsznak - jelzik, hogy holnapra elromlik az idő.

Remek nap volt!